Belső remegés

Rabash, „A barátok szeretete” (1987):

„Az embernek mindig remegéssel kell vizsgálnia önmagát: talán a barátját használja ki a saját érdekében, még ha csak a legkisebb mértékben is. Mert a spiritualitásban még a legkisebb önös érdek is elválasztja az embert a Teremtőtől. Ezért a szeretet kezdete a félelem – a félelem attól, hogy kihasználjuk a másikat, a félelem attól, hogy kapunk, ahelyett, hogy adnánk. Csak ezen az alapon épülhet fel az igazi szeretet.”

A szent pillanat, amikor átlépjük mások határait

Vannak olyan pillanatok az életben – ritkák, törékenyek, szentek –, amikor engedélyt kapunk, hogy belépjünk egy másik emberbe.

Néha fizikailag: egy sebész kinyitja a mellkast, megérinti a szívet.

Néha érzelmileg: egy barát suttogva elmondja fájdalmát, felfedi belső világát.

Ezek a pillanatok nem kicsinyek. Nem véletlenszerűek. Nem „csak az élet része”.

Ezek kapuk, meghívások egy másik lélek legmélyebb határaiba.

És pontosan azért, mert ezek a pillanatok olyan szentek, veszélyesek is.

Mert mindannyian hordozunk magunkban egy elkerülhetetlen, velünk született hibát: szándékunk mindig egoista.

Bármit is gondolunk, döntünk vagy teszünk alapértelmezésként – minden számításunk az, hogy „Mit nyerek ezzel? Hogyan fogok profitálni belőle?”

Ez nem a mi hibánk. Így teremtettünk.

Olyan természetbe születünk, amely fogad, megragad és előnyöket szerez.

Ez nem bűn.

Ez egyszerűen a kiindulási pont, ahonnan növekednünk kell.

De mivel így születtünk, minden pillanat, amikor közel kerülünk egy másik emberhez, próbatétel lesz – a szándék, a cél, a szeretet próbatétele.

Amikor a szív a kezünkben van

Gondoljunk egy szív- és mellkas sebészre, aki megnyitja a mellkasüreget, és a tenyerében tartja a dobogó szívet.

Tudja, hogy abban a pillanatban a legkisebb figyelmetlenség, a legkisebb szándékváltozás, a legkisebb figyelemelterelés életet vagy halált jelenthet.

Ezért remegő félelemmel, tisztelettel és félelemmel áll ott.

Tudja:

„Ez nem az én testem. Ez nem az én életem. Ez egy rám bízott lélek.”

Most képzeljük el, hogy minden alkalommal, amikor valaki érzelmileg megnyílik előttünk –minden alkalommal, amikor valaki beenged minket a szomorúságába, a sebezhetőségébe, a gyengeségébe, minden alkalommal, amikor valaki ránk bízza az igazságát – ugyanúgy a kezünkben tartjuk a szívét.

És a szándékunk – csendes, rejtett, tudat alatti – életet vagy halált hoz rájuk.

Nem fizikai életet vagy halált, hanem lelki életet vagy halált.

A remény, a bizalom, a közelség, az értelmes életét.

Vagy a magabiztosság halálát, a bizalom halálát, a biztonságos kapcsolat halálát.

Milyen könnyen használjuk ki másokat anélkül, hogy észrevennénk

Amikor valaki feltárja előttünk gyengeségét, mit tesz a természetünk?

Összehasonlít:

„Erősebb vagyok náluk.”

„Ez bizonyítja, hogy én jobban teljesítek.”

„Ez kiemeli a saját bölcsességemet.”

Ítélkezik:

„Én soha nem követnék el ilyen hibákat.”

„Én jobban tudom, mint ők.”

Kihasználja:

„Hogyan használhatom ezt arra, hogy felsőbbrendűnek érezzem magam?”

„Hogyan teszi ez engem igazabbá?”

„Hogyan erősítheti ez az önképemet?”

És gyakran, fájdalmas módon, még mások sebezhetőségét is kihasználjuk a saját kielégülésünk érdekében.

Nem szándékosan, nem rosszindulatból, hanem természetesen.

Még csak észre sem vesszük.

Mert természetünk nem tud mást tenni.

Ez a félelmetes igazság.

Hol kezdődik igazán a szabad választás

A szabad választásunk nem abban rejlik, hogy van-e egónk vagy nincs – az már megvan.

A szabad választásunk a felismerés után rejlik: Amikor már tudom, hogy a szándékom önző, amikor már látom, hogy ki akarom használni, kihasználni, hasznot húzni belőle – mit tegyek akkor?

Itt kezdődik az út.

Itt kezdődik a félelem.

Itt kezdődik a spirituális munka.

A kabbala egy módszert ad nekünk, hogy:

• felismerjük velünk született önző ösztönünket,
• féljünk annak következményeitől,
• kialakítsunk egy valódi igényt annak átalakítására,
• új szándékot építsünk – nem a kapás, hanem az adás szándékát.

E félelem nélkül – a kártétel félelme, a magamnak való kapás félelme – a szeretet nem lehet valódi.

A szeretet egy jelmez lesz, amely elrejti az önös haszonszerzést.

A félelem megtisztítja a szeretetet.

A másik lélek megközelítésének félelme

Tehát amikor újabb lehetőséget kapunk, hogy belépjünk egy személy belső világába – érzelmileg vagy fizikailag – kicsit remegni kell.

Gondolnunk kell:

„Belépést kaptam egy szent térbe.

Ne szennyezzem be.

Ne használjam ki.

Ne vegyek el.”

Ehelyett:

Támogassam.

Hadd védjem.

Hadd adjak.

Hadd segítsek ennek a személynek egy lépéssel közelebb kerülni ahhoz, hogy megérezze az egyetlen jótékony erőt, amely irányítja az életét.

Hadd legyek az a csatorna, amelyen keresztül értelmet, biztonságot és célt éreznek.

Ez a félelem.

Élet vagy halál minden találkozásban

Minden emberi találkozás két lehetséges kimenetellel jár:

1. Halál

Kihasználjuk a nyitottságukat.

A gyengeségüket használjuk fel a saját egónk megerősítésére.

Ítélkezünk, összehasonlítunk, kihasználunk vagy lekicsinyítünk – még ha csendben is.

Távolabb toljuk őket a bizalomtól, a reménytől, a kapcsolattól, a Teremtőtől.

2. Élet

Reményt adunk nekik.

Erősítjük a lelküket.

Segítünk nekik felülkerekedni a fájdalmon.

A Teremtő irgalmának, szeretetének és útmutatásának csatornáivá válunk.

Szándékunk révén ők is érzik, hogy az életnek van értelme.

Ez nem költői metafora.

Ez a spirituális valóság.

Minden találkozás élet-halál kérdés – nem a test számára, hanem a belső szikra számára.

A spirituális út a remegésen alapszik

A kabbala tanítása szerint a szeretethez vezető út csak a félelemmel kezdődik –

a félelemmel, hogy kihasználjuk a Teremtőt,

a félelemmel, hogy kizsákmányoljuk a barátunkat,

a félelemmel, hogy bemocskoljuk a tiszta lehetőséget, amit kaptunk.

A félelemmel, hogy:

„Ha a Teremtő megmutatja magát nekem, akkor ezt a kinyilatkoztatást a saját javamra fogom-e használni?”

„Ha egy barát megnyitja előttem a szívét – ki fogom-e használni?”

E remegés nélkül nincs kapcsolat, nincs szeretet, nincs hasonlóság a Teremtővel.

A remegés, mint a szeretet alapja

És akkor, e remegés tetején, e óvatosság tetején, e kárt okozás félelmének tetején – születhet a szeretet.

Igazi szeretet.

Önzetlen szeretet.

Teremtőhöz hasonló szeretet.

Egy szeretet, amelyben már nem a saját jutalmamat keresem.

Egy szeretet, amelyben én csupán egy eszköz vagyok – a támogatás, a gondoskodás, a védelem, az útmutatás eszköze.

Egy szeretet, amelyben a másik közelsége szentté válik számomra.

Ez az a szeretet, amelyre a lélek vágyik.

Ez az a szeretet, amely összeköt minket egymással és a Teremtővel.

Ez az a szeretet, amely helyreállítja a világot.

Hogy az eredeti szándékunk felett maradjunk

Végül is ez minden, amit kérünk:

Nem az egónk eltörlése – az lehetetlen.

Nem angyalokká válni – az nem a mi feladatunk.

Hanem egyszerűen:

Hogy állandóan és szünet nélkül az eredeti szándékunk felett maradjunk.

Hogy ne magunkért, hanem másokért cselekedjünk.

Hogy életet adjunk, ne vegyünk el.

A Teremtő szeretetének csatornája lenni, nem pedig tolvajának.

Ez a remegés.

Ez a félelem.

Ez a szeretet.

Ez a spirituális felnőttség.

És ez a feladat minden pillanatban, amikor megkapjuk a kiváltságot, hogy belépjünk egy másik emberi lélek határai közé.