Az értelem feletti hit fejlődésének bizonyítéka 

Rabash, 21. cikk (1986), „Az értelem felett”

„Azt kell mondani: „Most már látom, hogy az igazi út valójában az értelem felett járni. Ennek bizonyítéka az a tény, hogy most megjutalmaztak egyfajta felülről jövő megvilágosodással, csak azért, mert vállaltam, hogy az értelem felett járok. Ezért jutalmazott meg a Teremtő azzal, hogy egy kicsit közelebb hozott Hozzá, és felébresztett felülről.”

És ez a megvilágosodás, amelyet most kapott, választ ad neki minden kérdésre. Kiderül, hogy ez tanúskodik az értelem felett. Tehát mit tegyek most, hogy folytathassam az értelem felett? Csak meg kell erősíteni és el kell kezdeni keresni a módját, hogy munkáját az értelem felett öltöztesse.

Kiderül, hogy ezzel egyáltalán nem rontotta el a hitét, mivel már azelőtt is abban járt, hogy megkapta a felülről érkező megvilágosodást, mivel még most sem a megvilágosodást kapja alapul, amelyre munkájának szerkezetét építheti. Inkább a megvilágosodást annak a bizonyítékaként fogadja el, hogy jó úton jár, hogy a felülről érkező okosságban van. Csak ebben a munkában hozza a Teremtő az embert közelebb magához, és ad neki teret, hogy közelebb kerüljön hozzá, mivel ez a közeledés nem engedi, hogy a fogadó edényekbe essen, amelyeket „az értelem határain belül” neveznek, mivel a Teremtő látja, hogy az ember csak az értelem határain túlra próbál eljutni.

Amikor megjelenik a fény – egy suttogás egy másik világból

Néha, figyelmeztetés nélkül, halvány öröm ébred a szívben – nem a mi örömünk, nem egy sikerhez, megértéshez vagy érzelemhez kötődő öröm.

Egy finom, remegő öröm, amely úgy érződik, mintha a valóság maga hajolt volna közelebb egy pillanatra.

Ez nem a mi örömünk.

Ez a Teremtő lehelete, amely áthalad rajtunk.

Azokban a finom pillanatokban jelenik meg, amikor őszintén próbálunk másoknak szolgálni, anélkül, hogy bármit is várnánk cserébe. Amikor túllépünk önmagunkon, a kényelmen, a szokásainkon – még ha csak egy kicsit is –, valami megnyílik bennünk, és egy másik világból áradó fény szűrődik be.

Nem azért jön, hogy jól érezzük magunkat.

Nem azért jön, hogy simogassa az egónkat.

Nem azért jön, hogy lelki önbizalmat adjon nekünk.

Azért jön, hogy suttogjon:

„Ne állj meg.

Ne süllyedj vissza önmagadba.

Lépj túl a természeteden.

Itt vagyok.

Folytasd.”

Minden megvilágosodás egy ölelés a függöny mögül, a Teremtő csendes ígérete, hogy az irány helyes. Nem jutalomként adja, hanem bátorításként, mintha gyengéden ráteszi a kezét a hátunkra, és a szeretet és az adakozás hegyére sürget minket.

A Teremtő támogatásának elfogadása – csak azért, hogy magasabbra emelkedjek

Amikor érzem a felülről jövő segítséget, még a legkisebb szikrát is, azonnal nagyobb erőfeszítéssé akarom alakítani – mélyebb kedvességgé a barátaim iránt, megújult alázatossággá, hűségesebb odaadássá.

A megvilágosodás nem az enyém, hogy megtartsam.

Nem akarom tárolni, csodálni vagy mérni magam vele.

Teljesen a barátaim szolgálatába akarom önteni.

Azt akarom mondani a Teremtőnek:

„Köszönöm a bátorítást – most egy kicsit jobban meg tudok semmisíteni magam.

Adj erőt nem magamnak, hanem hogy segíthessek a barátoknak felemelkedni.

Hadd tűnjek el még kecsesebben, még önkéntesebben, még örömtelibben.”

Semmi mást nem kérünk a Teremtőtől.

Nem akarunk bölcsességet.

Nem akarunk érzéseket.

Nem akarunk fejlődést magunknak.

Csak annyi támogatást akarunk, amennyi ahhoz elég, hogy továbbra is önzetlenül, feltétel nélkül, fáradhatatlanul mások szolgálatára állhassunk.

Még a fényt sem akarjuk magunkban látni, amit kapunk.

A barátainkban akarjuk látni – a szemükben, az egységükben, a lágyulásukban, a vágyakozásukban.

Ez a mi jutalmunk.

A megrázó felismerés: minden, ami bennem van az „értelem”

Az út egy bizonyos pontján eljön egy fájdalmas, felejthetetlen pillanat – egy spirituális földrengés:

Minden, amit tudok, minden, amit érzek, minden, amit következtetek – mindez az egohoz tartozik, amellyel születtem.

A megértésem?

Az értelem.

A meglátásaim?

Az értelem.

Az érzéseim?

Az értelem.

Az őszinte belső munkám?

Még mindig az értelem.

Minden az „én” színezi, amely ragaszkodik ahhoz, hogy a létezés középpontja legyen.

És a szívem egy kicsit megszakad, amikor ez kiderül.

Mert abban a pillanatban végre megértem, hogy nincs „az értelem felett” bennem.

Az értelem felett csak akkor kezdődik, amikor az „én” elhalványulni kezd.

Amikor abbahagyom a valóság tolmácsolását.

Amikor abbahagyom a gondolataim és érzéseim trónján való ülésemet.

Amikor hagyom, hogy a belső világom elég csendes legyen ahhoz, hogy valami magasabb belépjen.

Az értelem felett azt jelenti:

Félreállok.

Helyet csinálok.

Kilépek a középpontból.

Ami kitölti azt a teret, azok a barátok.

Az ő vágyaik, nem az enyémek.

Az ő sóvárgásuk, nem az enyém.

Az ő nézőpontjuk, nem az enyém.

Az ő kapcsolataik, nem az enyémek.

Ez az értelem felett áll – rajtuk keresztül élni, ahelyett, hogy magamon keresztül élnék.

Amikor feloldódok a barátokban – ott találom a Teremtőt, aki vár rám

Egyedül nem érhetjük el Őt.

Ő nem a személyes élményekben vagy a privát meditációkban nyilvánul meg.

Pontosan ott rejtőzik, ahol az „én” eltűnik – a barátok közötti kapcsolatban.

Megsemmisíteni magamat a barátok előtt azt jelenti:

• A vágyaikat magasabb rendűnek tartom, mint a sajátjaimat.
• Jobban hallgatok a belső kiáltásukra, mint a saját elmémre.
• Inkább a szellemükben élek, mint a saját érzéseimben.

És ebben az önfeledtségben valami rendkívüli kezd ragyogni.

Egy melegség, amely nem tartozik egyetlen egyénhez sem.

Egy lágy érzés, amely a kapcsolatokon keresztül terjed, mint a hajnal.

Egy jelenlét, amelyet senki sem követelhet magának, mert mindenkié.

Ez a Teremtő.

Nem akkor jelenik meg, amikor felemelkedem, hanem amikor az „én” eltűnik.

Nem akkor, amikor megértem, hanem amikor megadom magam.

Nem akkor, amikor érzek, hanem amikor szeretek.

A fejlődés igazi bizonyítéka

Csak egy bizonyíték, egy jel, egy félreérthetetlen mutató van:

Nem magamnak akarom a fényt.

Csak azért akarom, hogy áthaladjon rajtam mások felé.

Amikor ez az állapot megjelenik – még ha csak rövid ideig, még ha halványan is –, a Teremtő azonnal apró megvilágosodást hoz. Egy kis bátorító csókot. A közelség csillogását.

Nem jutalomként.

Hanem pecsétként, megerősítésként:

„Igen, az értelem felett jársz. Folytasd.”

És ha ezt a megvilágosodást is felemelem az értelem fölé – nem használom magamra, csak arra, hogy elmélyítsem az alávetésemet, az odaadásomat, a barátaim iránti szeretetemet –, akkor a Teremtő látja, hogy közelebb hozhat engem anélkül, hogy elveszítene az egoista befogadás miatt.

Akkor egy kicsit jobban kinyitja az ajtót.

Akkor egy kicsit erősebben ölel meg.

Akkor nem bennem, hanem köztünk mutatkozik meg.

Ez a bizonyíték:

Amikor a kinyilatkoztatás a nagyobb önmegsemmisítés eszközévé válik.

Amikor a közelség az odaadás táplálékává válik.

Amikor a bennem lévő fény másokban ragyogó fénnyé válik.

És így, remegő lépésről lépésre,

örömről örömre,

megadásról megadásra,

megvilágosodásról megvilágosodásra…

…sétálunk, anélkül, hogy tudnánk, hogyan, egyenesen az Ő karjaiba.