Csak egy dolgot akarok!

Rabash, 2. cikk (1987), „A gonosz felismerésének fontossága”

„A munka, amely az igazi spiritualitásba való belépés előkészítése. Vagyis amikor elhatározza, hogy az értelem felett állónak tartja a Teremtő fontosságát, akkor el kell határoznia, hogy kifejezetten az értelem felett álló hittel akar haladni. Annak ellenére, hogy megkapta az értelem keretein belül a Teremtő nagyságának megértéséhez szükséges értelmet, az értelem felett a hitet részesíti előnyben, mert „a Teremtő tiszteletére el kell rejteni a dolgot”.

Ezt úgy tekintik, hogy az értelem felett akar haladni. Pontosan ekkor válik olyan Kli-vé [edényré], amely alkalmas a spiritualitás befogadására, mivel egyáltalán nem törődik önmagával, hanem minden szándéka csak a Teremtő megajándékozására irányul. Ezért már nem kell attól tartani, hogy ha valamilyen megvilágosodást kap, az a befogadó edényekbe kerül, mivel mindig igyekszik kilépni az önszeretetből.”

Csak egy dolgot akarok

Semmi mást nem akarok.

Nem kényelmet.

Nem a helyzetem javulását.

Nem a fájdalom enyhítését.

Nem megoldásokat, magyarázatokat vagy kompenzációt.

Csak egy dolgot akarok: önzetlenül, feltétel nélkül, minden állapotban, minden pillanatban, minden lélegzetvétellel szolgálni a Teremtőt.

Ez az egyetlen vágyam, az egész lényege annak, amit kérek: „Adj nekem adakozási képességet. Semmi mást.”

Még akkor is, ha összetörtnek, megtörtnek, megalázottnak, zavartnak érzem magam…

Még akkor is, ha a belső világom összeomlik vagy elsötétül…

Még akkor is, ha az ego sikít, tiltakozik, könyörög vagy átkozódik…

Csak egy dolgot kérek: Hadd szolgáljalak Téged azáltal, hogy másokat szolgálok.

Nem a fájdalom elől menekülök – hanem hogy felülemelkedjek önmagamon

Nem azt kérem, hogy enyhítsd a szenvedésemet.

Nem jobb körülményeket kérek.

Nem kérek más állapotot.

Hadd legyen az állapot olyan, amilyen.

Hadd legyen a fájdalom olyan, amilyen.

Hadd legyen a nehézség olyan, amilyen.

Az egyetlen valódi kérdés az:

Felül tudok-e emelkedni az érzéseimen, és azok ellenére adakozni tudok-e?

Tudok-e szeretni, még akkor is, ha a szívem kőnek érzi magát?

Tudok-e adni, még akkor is, ha az egóm kimerült és élettelen?

Képes vagyok-e másokat átölelni, még akkor is, ha magamban nem érzek melegséget?

Ez a spiritualitás.

Ez az értelem feletti hit.

Ez az a hely, ahol az ember létrejön.

Leereszkedés egy barát felé, miközben a kötelet fent tartjuk

Megtanuljuk, hogy a mentő sofőrnek mélyen a vízbe kell merülnie, hogy megmentse a fuldokló barátját – de őt fentről egy erős kötél tartja, azok, akik a hajón maradnak.

Ez a kép megegyezik a köztünk lévő munkával.

Amikor egy barátunk zuhan, fullad a bánatban vagy a zavarodottságban, le kell ereszkednünk hozzájuk – érezni kell a sötétségüket, belépni a belső világukba, megérteni a fájdalmukat.

De leereszkedünk anélkül, hogy elengednénk a kötelet, anélkül, hogy elszakadnánk a csoporttól, a Teremtőtől, a felsőbb erőtől, amely fenntart minket.

A kötél egyik végét az összes barát tartja.

A másik vége a szívemhez van kötve.

Ez a kölcsönös garancia.

Ez a barátok szeretete.

Ez az út.

Még a fizikai életem árán is

Minden, amit akarok – még a saját kényelmem árán, még a fizikai létezésem árán is – az, hogy továbbra is a Teremtő felé adakozzak.

Még ha az ego ezer halált is hal.

Még ha a belső érzéseim összeomlanak is.

Még ha elveszítem is minden személyes vágyam alapját.

Hadd tűnjön el minden – amíg megmarad a hasonlóság a Teremtővel, amíg továbbra is szeretek, amíg továbbra is csatorna maradok, amelyen keresztül az élet, a bőség és a gondoskodás átjuthat másokhoz.

Ez a partnerség a Teremtővel: nem a saját erőmből fenntartani az életet, hanem az adakozás erejéből, amelyet Ő rajtam keresztül fejezhet ki.

Lelki félelem – az egyetlen igazi félelem

Folyamatosan lelki félelemben kell élnem.

Nem a szenvedéstől való félelem.

Nem a kudarctól való félelem.

Nem a becsület vagy az erő elvesztésétől való félelem.

Hanem csak egy dologtól való félelem: Képes leszek-e továbbra is adni, bármilyen állapotba is küldjön a Teremtő?

Ez az a remegés, amit az érez, aki a Király előtt áll.

Ez az a remegés, amit az érez, aki fél, hogy elveszíti a kapcsolatot.

Ez annak a remegése, aki tudja, hogy minden a szándékon múlik.

Ha elvesztem az adakozás szándékát, elvesztem önmagamat.

Minden korrekció csak a csoport központján keresztül történik

Nem ugorhatok közvetlenül a Teremtőhöz.

Nem javíthatok ki semmit egyedül.

Nem szentelhetem meg magam, nem tisztíthatom meg magam, nem emelhetem fel magam.

Mindennek egy helyen kell átmennie: a spirituális csoport központján.

Csak akkor, ha semmissé teszem magam a barátaim előtt, ha alávetem nekik a szívemet,

ha elkötelezem magam a szolgálatukra – csak akkor érem el azt a helyet, ahol a Teremtő lakozik.

A Teremtő nem az egyénekben nyilvánul meg.

A köztünk lévő kapcsolatban nyilvánul meg.

Ez az egyetlen kapu, amelyen keresztül a javítás eljut hozzá.

A fenti erők csak akkor jönnek, ha harcolok a természetemmel

Erőfeszítéseim, még ha aprók is, még ha gyerekesek is, még ha töröttek is –

erőket vonzanak felülről.

Különleges erőket.

Új erőket.

Erőket, amelyek nem tartoznak ehhez a világhoz.

Ezek az erők végül lehetővé teszik számomra, hogy a természet ellen cselekedjek, a belső zsarnok ellen, a gravitáció ellen, amely magamba húz.

Ez a munka csodája.

Itt tárul fel a Teremtő.

Örömöm egy furcsa kettősségből fakad

Az örömöm az úton nem hétköznapi öröm.

Ez egy paradoxon.

Egyrészt az ego szenved, tiltakozik, fulladozik és tehetetlennek érzi magát.

Másrészt valami mélyebb mosolyog, tágul, örül, lélegzik.

Egy részem sír,

egy másik részem pedig énekel.

Az „állat” csapdában érzi magát,

de az „ember” felszabadultnak érzi magát.

Mert elkezdem megtapasztalni, hogyan tudom a vállamon hordozni az élettelen egómat – mint egy nehéz zsákot – és mégis melegséggel, megértéssel és szeretettel szolgálni a barátaimat.

És ez ad nekem életet.

Az emberi számításokat hátra kell hagyni

Ha ragaszkodom a fájdalomhoz, a szégyenhez, a bosszúhoz, a büszkeséghez, a felháborodáshoz – soha nem fogok felemelkedni.

Ezek az állat számításai, nem az emberé.

Munkánk megköveteli, hogy minden emberi számításokat isteni számításokkal váltsuk fel:

• Ez a cselekedet közelebb visz-e minket a kapcsolathoz?

• Felemeli-e a Shechinát a porból?

• Segít-e a barátoknak előrehaladni céljuk felé?

• Közelebb visz-e engem ahhoz, hogy hasonlítsak a Teremtőre?

Minden más – a hangulataim, kedvenceim, nem kedvenceim, sérelmeim, preferenciáim, érzékenységem – irreleváns.

Tényleg irreleváns.

Az egyetlen kérdés, ami számít

Minden pillanatban, minden találkozáskor, minden helyzetben az egyetlen kérdés:

Hogyan tudok egyre jobban megérteni és támogatni a barátokat, hogy előrehaladjanak a teremtés célja felé?

Ez az egész út.

Ez az egész lényeg.

Ez az egész ima.

Minden más por.