„Fiaim legyőztek engem…”

Rabash írja:

„A Teremtő vágya az, hogy az alacsonyabbak ébredjenek fel először.

Bár Ő készítette elő az összes bőséget és megváltást, nem fed fel semmit

addig, amíg az ember nem kéri, nem imádkozik érte, és nem kötelezi Őt a segítségre.

Ez a jelentése annak, hogy „fiaim legyőztek engem” –

hogy a Teremtő várja, hogy a fiak kezdjék el,

hogy alulról ébresszék fel a kapcsolatot,

és akkor Ő befejezi a munkát helyettük.”

— Rabash, „Mit utál a Teremtő a testekben, a munkában”

Fiaim legyőztek engem…

Vannak olyan pillanatok a történelemben, amikor a Teremtő olyan pontossággal, olyan elsöprő egyértelműséggel nyomást gyakorol az emberiségre, hogy lehetetlen figyelmen kívül hagyni azt az irányt, amelybe Ő terel minket. Ez fájdalmas, zavarba ejtő és ijesztő – de szándékos is. Ez az egyik eszköze, amellyel teremtményeit magához vonzza, arra késztetve minket, hogy a köztünk lévő kapcsolaton keresztül keressük a vele való kapcsolatot.

És most egy ilyen időszakba lépünk.

Nézzétek meg, mit tesz a Teremtő az egész emberiséggel.

Nézzétek meg a méretét, a sebességét, azt, hogy teljesen lehetetlen előre megjósolni bármit is ebből.

Vajon bármelyikünk is elképzelte volna még egy évvel ezelőtt, hogy a világ ilyen állapotba kerül?

Vajon elhittük volna valaha, hogy az egész világot ilyen módon megrázhatja valami?

Senki sem tervezhette meg.

Semmi kormány.

Semmi nemzet.

Semmi emberi értelem.

És mégis… itt vagyunk.

A leszállás előtt

Még mindig a szélén állunk.

A nagyobb leszállás még nem kezdődött el, de közeledik.

További csapások jönnek: gazdasági nyomás, megélhetés elvesztése, társadalmi struktúrák összeomlása, zavar, tehetetlenség, félelem.

Az emberiség, amely egy évszázad alatt két milliárdról nyolc milliárdra nőtt, most összezsugorodni készül – nem feltétlenül fizikailag, hanem belsőleg, lelkileg és egzisztenciálisan. Egész rendszerek zsugorodnak, összeomlanak vagy kénytelenek átalakulni.

Olyan állapotba lépünk, ahol a Teremtő úgy bánik velünk, mint azokkal, akiket gyorsan előre akar vinni.

Nem azért, hogy bántson minket – soha nem bántana minket –, hanem hogy megrántson, hogy felébresszen, hogy megkövetelje tőlünk, hogy mélyebben nézzünk a valóságba, hogy megértsük a teremtés programját.

Mi vagyunk azok, akiknek elsőként kell felébredniük, egy úttörő csoport, amelynek belső ébredése az egész emberiséget magával fogja rángatni.

A valóság diagramja

A Teremtő intellektust, érzelmeket és érzékenységet ad nekünk – nem azért, hogy elmeneküljünk a történések elől, hanem hogy megértsük a mögöttük rejlő tervet.

Van egy diagram,

egy térkép,

egy program, amely magában foglalja az összes időt, az összes állapotot, az összes átmenetet.

Ez létezik.

Ez valóságos.

És nekünk kell felfedeznünk.

Hogy lássuk, hogyan minden leereszkedés, minden válság, minden kötél meghúzása egy pontos lépés a teremtés célja felé.

Hogy lássuk, hol kell lennünk,

mit kell követelnünk,

hogyan kell viszonyulnunk a folyamathoz, hogy partnereivé váljunk Neki.

Ez az, hogy „Fiaim legyőztek engem”.

Ez azt jelenti, hogy megtanulunk előtte járni,

oly mélyen megérteni az Ő kormányzását, hogy elkezdjük kérni azokat a dolgokat, amelyeket Ő adni akar nekünk.

Magunk nem végzünk el semmit – nincs ilyen hatalmunk.

De megszerzzük a megértést, az érzést, a vágyat, hogy tudatosan részt vegyünk a tervében.

És ez, mondják tanítóink, a legnagyobb öröm az egész valóságban: érezni, tudni, megérteni és a Teremtő maga partnerévé válni.

Amikor érezzük a halál angyalát

A „halál angyaláról” úgy beszélünk, mint a Teremtőtől való elszakadásról – arról, hogy képtelenek vagyunk érezni Őt, érzékelni a kapcsolatot.

Ennyit mondani értelmes.

De érezni, hogy miért létezik az elválasztottság – felismerni, hogy azért, mert magamnak akarok valamit – és hogy ha elengedem az önérdekeltséget, az elválasztottság eltűnik… ezt még nem tudjuk érezni.

Ezek a felismerések, ezek a finom különbségek csak Fentről jöhetnek.

Csak a felső Fény adhat ilyen érzést.

És jelenleg nincs meg nekünk ez a Fény.

Akkor mit tegyünk?

Elmegyünk a csoportba

Felhasználjuk azokat az erőket, amelyekkel rendelkezünk – még ha azok aprók, töröttek, vonakodóak, kétesek is – és elmegyünk a csoportba.

Elmegyünk akkor is, ha nem hiszünk.

Akkor is, ha nem értjük.

Akkor is, ha nem érezzük semmit.

Akkor is, ha az ellenkezőjét akarjuk.

És a barátaink sem akarják.

Egyikünk sem akarja igazán a kapcsolatot – mert a kapcsolat ellentétes a természetünkkel.

Ezért adtak nekünk a kabbalisták egy világos, egyszerű, irgalmas utasítást:

„Végre kell hajtani a cselekedeteket.”

Csináld mechanikusan.

Csináld mesterségesen.

Csináld szív és szándék nélkül.

Mert maga a cselekedet – ha együtt végzik – arra kényszeríti a felső Fényt, hogy ránk ragyogjon.

És abban a pillanatban, amikor a Fény megérint minket, még ha csak kissé is, elkezdjük érezni a különbséget a spirituális élet és ez az ideiglenes, egoista létezés között.

Egy apró szikra Fény elég ahhoz, hogy megmutassa nekünk, hogy két világ, két erő, két vágy működik bennünk.

Lassan, fokozatosan elkezdünk járni.

Közeledünk a Sínai-hegyhez

Amikor érezzük a Fényt, még ha minimálisan is, korábbi érzéseink világossá válnak: a „magunknak való vágy” még nem a valódi egónk.

Csak akkor érezhetjük meg mélységét, amikor szemben áll az adni vágyással.

Amíg a Fény meg nem jelenik, nincs kontrasztunk, nincs tisztaságunk.

Olyanok vagyunk, mint egy sötétben lévő ember, aki nem veszi észre a körülötte lévő tárgyakat.

De amint a felső Fény elkezd ragyogni, elkezdünk közeledni a Sínai-hegyhez— a gyűlölet hegyéhez.

Nem egymás iránti gyűlölet, mint emberek, hanem a kapcsolatot, a szeretetet, a Teremtő adakozását ellenző, alaptalan gyűlölet belső erejének feltárulása.

Pontosan ez az érzés – a köztünk lévő távolság felismerése és a Teremtő természetének felismerése, amely hív minket – jelzi, hogy közeledünk a kinyilatkoztatáshoz.

Mert csak akkor, amikor meglátjuk a gyűlöletet, a szétválasztottságot, az ellenállást magunkban – és megérzünk az ellenkező felső erőt – tudunk végre kiáltani, végre követelni, végre kötelezni a Teremtőt, hogy fejezze be a munkát.

És akkor Ő válaszol.

Mert pontosan erre várt.

A Teremtő legyőzése

A Teremtő „legyőzése” azt jelenti, hogy felébredünk, mielőtt Ő kinyilatkoztatná magát, követelünk, mielőtt Ő ragyogna, megértjük, mit akar, mielőtt Ő adná.

Ez azt jelenti, hogy

partnerekké,

résztvevőkké,

tudatos fiakká

válunk, akik tisztán és vágyakozva haladnak előre.

Ezekben a viharos időkben, amikor a világ remeg és a régi keretek összeomlanak, ez nem csak személyes feladat – ez a mi generációnk hivatása.

Először felébredni.

Előre húzni az emberiséget.

Az ésszerűség felett összekapcsolódni.

És kötelezni a Teremtőt, hogy kinyilatkoztassa magát a köztünk lévő kapcsolatban.

Ez az, hogy „fiaim legyőztek engem”.

Ez a teremtés célja.

Ez az öröm, hogy partnerekké válunk annak, aki az egész valóságot irányítja.