„A bot megcsókolása…”

Baal HaSulam így ír:

„Az embernek hinnie kell abban, hogy minden szenvedés, ami rá vár, a Teremtőtől származik,

hogy megtisztítsa a testét és teret adjon a lélek növekedésének.

És amikor az ember elfogadja, hogy ezek a Teremtőtől származnak,

és hálát ad neki értük, mint nagy ajándékokért,

ezt „áldás a rosszra, mint a jóra” névvel illetik.

Így az ember közelebb vonzza magához a Teremtőt

és rájön, hogy minden csapás egy rejtett csók volt.”

— Baal HaSulam, 5. levél

Áldjuk a rosszat, ahogy a jót is

Így van írva: „Az embernek a rosszat is úgy kell áldania, mint a jót.”

Hétköznapi fülnek ez lehetetlennek, sőt abszurdnak tűnik.

De a spirituális világban, a Teremtő rendszerében ez egy egyszerű, egyértelmű törvény:

minden, ami az emberhez érkezik – legyen az jó vagy rossz érzés – egyetlen Forrásból származik és egyetlen céllal.

A Teremtőnek nincs „jó” vagy „rossz” irántunk.

Csak egy szándéka van:

eljutni minket arra a helyre, ahol a két erő – az édes és a keserű, a fény és a sötétség – egyesül bennünk egy középső vonalban.

És abban a középső vonalban Ő megnyilvánul.

Az egész munkánk abból áll, hogy újra és újra stabilizáljuk ezt a belső egyensúlyt.

Hogy minden eseményt, minden részletet, minden emelkedést és bukást

elsősorban és legfőképpen Tőle származónak tekintsünk –

az Ein Od Milvado-tól, „Nincs más, csak Ő”.

Melyik erő mozgat minket valóban előre?

Ha őszintén nézzük az emberi természetet, a következtetés elkerülhetetlen:

a jó nem ébreszt fel minket.

Az öröm nem késztet minket a keresésre.

A kényelem nem késztet minket arra, hogy megkérdezzük:

„Miért élek? Mi a cél?”

Csak a hiány érzése mozgat minket.

Csak a hiány érzése késztet minket.

Csak a gonosz – az egyensúlytalanság – érzése késztet minket az ok keresésére.

Ezért a bölcsek paradox, de mélyen igaz dolgot mondanak:

Lehet, hogy a jót még inkább kell tisztelnünk és áldanunk, mint a rosszat.

Mert ez a hatékonyabb, pontosabb, szeretetteljesebb eszköz

ahhoz, hogy előrehaladjunk a cél felé.

A középső vonal – ahol a jó és a rossz eszközzé válik

A feladat nem az, hogy közömbössé váljunk a jó és a rossz iránt,

és ne töröljük ki érzéseinket,

hanem hogy felülemelkedjünk rajtuk, miközben mindkettőt megtartjuk.

Az embernek azt kell mondania:

„Számomra nem az a fontos, hogy ez az állapot kellemes-e vagy fájdalmas,

hanem az, hogy felhasználhatom-e arra, hogy közelebb kerüljek a Teremtőhöz.”

Ez a középső vonal:

egy hely bennem, amelyet nem tör meg a rossz,

és nem csábít el a jó,

hanem mindkettőt egyformán felhasználja arra, hogy erősítse a kapcsolatot a Forrással.

Ennek kell a tendenciánknak, orientációnknak, belső iránytűnknek lennie

a csoportban és az élet minden állapotában.

Minden pillanat egy meghívás arra, hogy gyakoroljuk a rossz áldását, ugyanúgy, mint a jóét,

vagyis

hogy mindent céltudatosnak, mindent a szeretetből származónak

és mindent a kapcsolat anyagának tekintsünk.

Felelősség a középső vonalért

Amikor így élünk, elkezdjük érezni a felelősséget:

a középső vonal stabilizálása hatással van a csoportra;

a csoport stabilizálása hatással van rám.

Támaszkodunk egymásra.

Emlékeztetjük egymást.

Segítünk egymásnak felemelkedni érzékeink fölé.

És ezen közös erőfeszítés révén a Teremtő kezd feltárulni

a két vonal között

mint a szelíd, kiegyensúlyozott középső vonal –

a harmónia, az egység és a összetartozás vonala.

Minden a Teremtőtől származik – ezért minden jó

Amikor az ember elfogadja, hogy minden, amit kap, „jó”,

nem ízlés vagy logika alapján,

hanem azért, mert az őt szerető Istentől származik,

közvetlenül a Teremtő elé állítja magát

mint életének fényének és árnyékának forrását.

És akkor minden a fejlődés anyagává válik.

Még a fájdalom érzése is olyan színpaddá válik, amelyen a Teremtő megnyilvánulhat.

Lassan abbahagyjuk a jó és a rossz

„életminőség” mércéjeként való megítélését.

Ehelyett új mércével kezdjük megítélni őket:

Mennyire tudok felülemelkedni rajtuk, hogy kapcsolatba kerüljek?

Mennyire segítenek abban, hogy közelebb kerüljek a Teremtőhöz?

„A bot megcsókolása”

Van egy mondás: „A bot megcsókolása”.

Szó szerint megcsókoljuk a botot, ami megüt minket?

Nem.

Nem kényszerítjük magunkat arra, hogy szeressük a fájdalmat.

Nem teszünk úgy, mintha édes lenne.

A lényeg az, hogy megértsük, ki tartja a botot

és közelebb kerüljünk Hozzá.

Amikor érzem, ki áll mögötte –

amikor érzem, hogy minden csapást a szeretet keze irányít –

akkor igazán elkezdem megcsókolni a botot.

Nem a csapás miatt,

hanem azért, aki azt használja, hogy felébresszen.

Néha ez könnyű, néha lehetetlen.

A szánkkal mondjuk, de a szívünkben nem érezzük.

Ismerjük az elméletet, de nem tudjuk lenyelni az érzést.

És ez rendben van.

Mert a pálca édessége –

a Teremtő kormányzásának igazi öröme –

csak akkor jön el, ha az ember átmegy

a korlátozáson (Tzimtzum), a szűrőn (Masach) és a visszatükröződő fényen (Ohr Hozer).

Csak akkor, amikor belső edényünk hasonlóvá válik az adáshoz

észleljük az Istenséget még a legkeserűbb állapotokban is.

Ez a csoda.

Ez az átalakulás.

Ez a „természetfeletti” belső folyamat

amelyen végig kell mennünk.

Amikor a pálca csókká válik

Az út végén

az ember rájön, hogy minden fájdalom egy lökés volt,

minden leereszkedés egy ajándék,

minden zavarodottság egy vezető kéz,

és minden bot egy álcázott csók.

Mert mindegyikük egyetlen célra

szolgált:

hogy az embert a Teremtőhöz közelebb hozza

és kinyilatkoztassa szeretetét mindkét vonalon –

a jóban és a rosszban –,

amelyek végül egyesülnek egy középső, tökéletes vonallá.