Először fulladás, majd újra lélegzés

Rabash, Válogatott jegyzetek, 289. cikk, „A Teremtő aprólékos az igazakkal”

„Az a csapás, amelyet az ember a Teremtőtől kap, amikor Ő elveszi tőle a munka ízét, ezzel maga gyógyítja meg őt, mert akkor nincs más módja, hogy a Teremtőt szolgálja, csak a meghaladó hit. Ebből következik, hogy a Teremtőtől kapott csapás által gyógyulhat meg, mert ellenkező esetben elválasztottságban marad.

Ezzel megértjük, amit bölcseink mondtak, hogy a Teremtő csapásai által gyógyít (Mechilta BeShalach). Más szavakkal, ez a gyógyulás – hogy teret ad neki, hogy hit nélkül, minden támogatás nélkül dolgozzon.

Meg kell értenünk azt is, amit bölcseink mondtak: „A Teremtő rendeletet hoz, és az igaz ember visszavonja azt” (Moed Katan, 16). Ez azt jelenti, hogy a Teremtő rendeletet hoz, elvéve tőle a munka örömét, és nincs keményebb rendelet, mint elvenni valakitől a munka vitalitását.

De az igaz ember visszavonja azt. Vagyis, ha valaki azt mondja, hogy vitalitás és öröm nélkül akar dolgozni, akkor a rendelet minden esetben visszavonásra kerül. Sőt, most magasabb szintre emelkedik, mert most tiszta hitben van, és úgy tekintik, hogy nincs önérdeke.

Élet az akváriumban

A Kabbala bölcsességén keresztül megtanuljuk, hogy a spirituális valóság nem valahol messze van, és nem is „a felhők felett”. Itt van, körülvesz minket, átjár minket, fenntart minket. Mégis, nem érezhetjük, mert egy másik világban vagyunk fogva tartva – az önző ego világában.

Ez az egoista valóság úgy viselkedik, mint egy üveg akvárium.

Benne élünk, benne lélegzünk, csak a szűk lencséjén keresztül gondolkodunk.

Csak azzal a kérdéssel igazoljuk magunkat, szolgáljuk magunkat, mérjük meg mindent – minden szót, minden eseményt, minden embert: „Hogyan használ ez nekem? ”

Mint a kis aranyhalak, amelyek körbeúsznak az akváriumban, képtelenek vagyunk érzékelni bármit is, ami nem táplálja közvetlenül az önérdekeinket. Nem is vesszük észre, hogy a végtelen szeretet, kapcsolat és vitalitás valódi óceánja közvetlenül a vékony falú érzékelésünkön kívül fekszik.

Ezért a kabbalisták azt mondják, hogy a spiritualitás „fölöttünk” van – nem azért, mert fizikailag magasabban van, hanem mert a feltétel nélküli szeretet, az adakozás és a tiszta adás tulajdonságain alapul. Ezek a tulajdonságok „magasabbak” abban az értelemben, hogy hasonlítanak a Teremtőre, míg az akvárium falai éppen ellenkező tulajdonságokból állnak.

Az első fulladás

Némi belső munkát követően az ember kezdi érezni, hogy az akvárium – az egoista mátrix – túl szűk lett.

A víz állott.

A levegő ritka.

Az élet odabent élettelennek tűnik.

Különösen akkor, amikor valaki elkezdi a spirituális fejlődést, még ha csak kicsit is, akkor kezdi érezni: „Ez a valóság már nem elégít ki. Itt fulladozom.”

Az ember elkezd vágyakozni valami magasabb, értelmesebb, élőbb, örökre szóló után.

Ezzel szemben a világ, amelyben élünk, töredezettnek, válságokkal telinek, sötétnek, kimerültnek, önpusztítónak tűnik. És elkezdjük érezni, hogy mi is fulladozunk vele együtt.

Ez az a pillanat, amikor az ember elkezd felfelé nézni, egy másfajta létezés felé.

Egoista tüdővel a spiritualitás felé

Így kezdjük el az utat.

Csatlakozunk egy spirituális csoporthoz.

Tanulunk a kabbalistáktól.

Megpróbálunk szeretettel, törődéssel és kölcsönös támogatással viszonyulni a barátainkhoz.

Altruista cselekedeteket gyakorlunk, és megtanuljuk a Teremtő tulajdonságait.

És egy ideig valóban újra élvezzük az életet.

Érezzük a haladást.

Érezzük az inspirációt.

Érezzük, hogy elmenekülünk a fullasztó világból egy jobb, tisztább, édesebb levegő felé – a spirituális élet levegője felé.

De itt van a rejtett igazság:

Még ebben is az ego az, aki fut.

Még ebben is az ego az, aki lélegzik.

És támogatja az embert, amíg az ember hiszi, hogy a spiritualitás valami jobbat ad neki.

Ezért halad a fejlődés zökkenőmentesen – mert az ego ezt akarja.

A szőnyeg elhúzása

Amíg el nem jön az a pillanat, amikor hirtelen, figyelmeztetés nélkül, a Teremtő elhúzza a szőnyeget a lábunk alól.

A spiritualitás édessége eltűnik.

Az inspiráció elillan.

A szív kiszárad.

Az elme elhomályosul.

A munka íztelenné, porossá, fullasztóvá válik.

És úgy érezzük, mintha a menny és a föld között lebegnénk.

Fájdalmasan megértjük, hogy a spiritualitásba nem léphetünk be azzal az egoista szándékkal, amellyel mindig is éltünk.

Világosan látjuk, hogy nem érhetjük el a Teremtőt a saját érdekünkben.

Rájövünk, hogy az igazi spiritualitás belső átalakulást igényel –

nem azért, hogy magamnak kapjak,

hanem hogy adjak,

hogy szeressek,

hogy szolgáljak,

hogy hasonlítsak a Teremtőre.

Ezen átalakulás nélkül továbbra is összeférhetetlenek maradunk a spirituális valósággal.

És ezért nem tudunk belépni abba.

Mindkét oldalról fullasztó

Ez az igazi válság:

• A mögöttünk lévő régi, egoista világ már elviselhetetlen.
• Az előttünk álló új, altruista valóság íztelennek, porosnak, üresnek tűnik – teljesen vonzatlan az egónak.

Nem tudunk hátralépni.

Nem tudunk előrelépni.

Üres térben lógunk.

Nincs levegő, amit belélegezhetnénk.

Nincs öröm, ami felé futhatnánk.

Nincs inspiráció, amire támaszkodhatnánk.

Ezt nevezi Rabash a csapásnak.

Ezt nevezik a bölcsek a rendeletnek.

Ez az, amikor a Teremtő elveszi a vitalitás oxigénjét, hogy végre abbahagyhassuk az egoista légzésünket, és elkezdhessünk magasabb szintű tüdővel lélegezni.

A fordulópont: a hit az értelem felett

Ezen a ponton az ember életének legnagyobb döntése előtt áll:

Készen állok-e arra, hogy magamra vállaljam a „hit az értelem felett” elvét –

hogy teljes mértékben bízzak a Teremtőben,

hogy odaadjam neki a szívemet,

hogy megengedjem neki, hogy megváltoztassa a természetemet,

hogy önzetlenül szolgáljam őt?

Az igazi hit azt jelenti:

• Elfogadom a Teremtő tulajdonságait magamban.
• Semmi mást nem akarok, csak hasonlítani rá.
• Hajlandó vagyok jutalom, érzés és öröm nélkül dolgozni.
• Csak azt akarom, hogy Ő elégedett legyen.

Amikor az ember belsőleg egyetért – valóban egyetért –, megnyílnak a spirituális kapuk.

A Teremtő egy spirituális műtőasztalra fekteti, és megkezdi a belső műtétet:

az egoista szervek altruista szervekkel való kicserélését,

az önszeretet mások iránti szeretettel való felcserélését,

a vágyak, szándékok, gondolatok megtisztítását.

És az ember megkapja a „kulcsot” – a királyhoz hasonló tulajdonságokat.

Megtanulni a szeretet levegőjét lélegezni

Ekkor kezdődik az igazi munka: a szív megtisztítása, a szándék megtisztítása, a Teremtő tulajdonságaival való felöltözés.

Megtanulunk igazán szeretni.

Megtanulunk adni anélkül, hogy bármit is várnánk cserébe.

Ezt gyakoroljuk a szellemi csoport közeli barátaink között, és hagyjuk, hogy a kör fokozatosan kiterjedjen az egész emberiségre.

Nem akarunk többé elmenekülni ebből a világból.

Nem akarunk többé elrepülni egy új bolygóra, vagy elképzelni valami misztikus birodalmat a csillagok mögött.

Ehelyett kezdjük megérteni:

Célunk nem az, hogy elmeneküljünk a világból, hanem hogy felemeljük azt.

Feladatunk, hogy a Teremtő tulajdonságait bevonjuk ebbe a törött, fullasztó valóságba, hogy belülről átalakítsuk.

A Teremtő életadó erejének csatornáivá válunk.

A szeretetet, a békét, a kapcsolatot és a gyógyulást csatornázzuk a törött globális emberi társadalomba.

Fokozatosan az egoista mátrix átitatódik a Teremtő fényével.

A bűnök megmaradnak, de a szeretet eltakarja őket.

Az ellentétek megmaradnak, de integrálódnak.

A különbségek megmaradnak, de harmonizálódnak egyetlen testté.

Ez a világ kezd hasonlítani a spirituális világra: egy kiegyensúlyozott, összekapcsolt, egymást kiegészítő valóság, ahol mindenkinek pótolhatatlan funkciója van, és minden rész az egész érdekében létezik.

Újra lélegezni

És akkor újra lélegezni kezdünk.

Nem az egoista akvárium állott, nehéz levegőjét, hanem a spiritualitás friss, életet adó levegőjét.

Egy új ember jelenik meg.

Új érzékelés nyílik meg.

Új életminőség kezdődik.

Ez az a gyógyulás, amely pontosan a Teremtő csapásain keresztül jön.

Ez az a feltámadás, amely a legsötétebb fulladásban kezdődik.

Ez az újjászületés, amely a tiszta hitből fakadó, minden ésszerűséget meghaladó hajlandóságot követi, hogy a Teremtőnek szolgáljunk.

És így emelkedünk egy magasabb, örök, igazán emberi létszintjére.