Az éltető kéz a bábban

Rabash — „Mi eszik meg gyümölcseiket ebben a világban, és tartja meg a főbb elveket a következő világ számára, a munkában”

„Így elmenekül a kampány elől, és elkezd úgy dolgozni, mint a nagyközönség.

Egy idő után azonban rájön, hogy nincs életereje ebben a munkában, mivel már megízlelte a Lishma munka ízét, a Teremtő kedvéért, és most Lo Lishma-t dolgozik, a saját érdekében.

Így nem folytathatja ezt az utat, mivel látja, hogy nincs benne élet.

Ekkor visszatér a Teremtő munkájához, annak ellenére, hogy ismét az adakozás és a józan ész feletti hit útján jár.

És ez ismétlődik, hogy elmenekül és visszatér, elmenekül és visszatér.

Csak azok, akik azt mondják, hogy el akarnak menekülni a munkából, de nincs hova menniük, mivel semmi sem tud kielégíteni őket ebben a világban – ők azok, akik valóban belépnek a Teremtő munkájába.

Mert ők már kipróbálták a világ összes örömét, és nem találtak bennük kielégülést, és bár az adakozás munkája nehéz számukra, mégis nincs más választásuk, mint folytatni.”

Eljön egy pont minden olyan ember életében, aki a spirituális utat járja az emberi élet célja felé – hogy a Teremtőt kinyilatkoztassa azáltal, hogy hasonlóvá válik az Ő tulajdonságaihoz –, amikor minden belső erő eltűnik.

A régi hajtóerő – az ego, a bal kéz, amely eredendően mozgatta a bábot – eltűnik.

Hirtelen az ember üresnek, élettelennek érzi magát, mintha elvágták volna a szálakat. A szavak ugyanazok, a cselekedetek ugyanazok, de a szív üres.

Eddig az ego csendben biztosította a motivációt. Sikerre, tiszteletre, tudásra, tartozásra vágyott – még a spirituális munkában is. De most a Teremtő eltávolítja ezt a hamis erőt. A bábot mozgató „kéz” kihúzódik, és az ember mozdulatlanul és tehetetlenül marad.

Az ember megpróbál visszatérni a hétköznapi életbe, hogy vigasztalást találjon a megszokott dolgokban. De ez már nem működik. Ha az ember egyszer megízlelte az igazság cseppjét – az adás, a Teremtő szolgálatának ízét –, akkor már semmi világi öröm nem tudja kitölteni azt az űrt. De a magasabb élet még nem jelent meg.

Ez az a sötét középpont, amelyet Rabash leír:

menekülés és visszatérés, menekülés és visszatérés.

Olyan érzés, mintha két világ között ragadtunk volna – egyikben sem tudunk élni. Az ember a menny és a föld között lóg.

Itt az ember teljes erejéből suttogja:

„Meg akarok szökni erről az útról, de nincs hová menni.”

Tényleg nincs máshová menni. Semmi sem pótolhatja a Teremtőt. Minden más fény elhalványul.

És ebből a kimerültségből egy újfajta ima kezd kialakulni – nem az öröm, a siker vagy a tisztaságért, hanem egyszerűen az életért.

„Teremtő, kérlek, vezess engem a jobb kezeddel.

Hadd ne magamért mozogjak, hanem a Te akaratod szerint.

Töltsd meg ezt az ürességet a Te tulajdonságaiddal – a Te szereteteddel, a Te adakozásoddal –, hogy újra élhessek.”

Amikor az ego már nem nyújt mentőövet, és elkezdődik az igazi élet

Baal HaSulam a Shamati 59., „A botról és a kígyóról” című művében így ír:

„Mindenesetre nincs más választásuk, mint hogy a józan értelem felett a hitet, az úgynevezett botot fogadják el. A botnak a kézben kell lennie.

Ha az alap a bot, az szentség; ha az alap a józan értelem, az nem a szentséghez vezető út.”

Amikor az egoista erő eltűnik, az ember talaj nélkül áll, nincs oka továbbmenni. Pontosan itt kell a hit „botjának” felváltania az ész halott kezét. Ez nem az elme ereje, hanem a hit fonala, egy suttogás: „A Teremtő küldte nekem ezt az ürességet, hogy bennem élhessen.”

Baal HaSulam a 19. levélben is ezt írja:

„Ne menekülj el a hadjárat elől, mert a szentség kapui csak azok előtt állnak nyitva, akik minden ellenére folytatják.

Maga a Teremtő erősíti meg azok kezét, akik kitartanak és nem menekülnek.”

Azok, akik korábban minden erőfeszítésüket arra fordították, hogy elmerüljenek és bent maradjanak a spirituális környezetben, támogatva és szolgálva a spirituális csoportot és mindenkit a spirituális úton, még akkor is, amikor minden íz eltűnt – az irigység és a tisztelet iránti vágy hajtotta őket, barátaik tüzének és pozitív példájának iránt –, ők azok, akik túlélik az ürességet. A csoport lesz az életvonala. Barátaik vágya és pozitív példája lesz az a pulzus, amely életben tartja őket, amíg a Teremtő újra beléjük leheli a szellemét.

A báb újra mozog

Amikor ez a lélegzet végre visszatér, nem a régi élet éled újjá, hanem egy új.

A báb újra mozogni kezd – de most belülről, egy másik kéz által.

A Teremtő keze.

Ennek az új életnek nincs önző célja, nincs szüksége elismerésre vagy sikerre.

Ez egy egyszerű, élő vágy, hogy örömet szerezzen másoknak, hogy rajtuk keresztül szolgálja a Teremtőt, és hogy megérintse és megértse a Teremtőt azáltal, hogy hasonlóságot ér el az Ő „isteni szándékával”, a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretettel és adakozással.

Az egykor elviselhetetlennek tűnő üresség az isteni szeretet edényévé válik.

Különösen abban az ürességben, ahonnan az ego visszavonult, és ahonnan a szolgálni és szeretni vágyó, megingathatatlan és elsöprő lelki törekvés kiszorította, kezdjük érezni a Teremtő „jobb kezét”, az adakozás és a szeretet isteni erejét, amely rajtunk keresztül hat.

Így kezdődik el újra a munka – szelíden, alázatosan és erőteljesen: a Teremtő a teremtményen keresztül mozog, a jobb kéz felváltja a balt, egy új kéz a bábban.

A báb pedig lassan, fokozatosan megtanulja, hogyan kell létezni és cselekedni, mint a Teremtő, azáltal, hogy megérzi benne a vezető kezét, és előre és feltétel nélkül átadja magát annak a vezető jobb kéznek.