Az alapok megváltoztatása

Rabash, Válogatott jegyzetek, 21. cikk, „A hónap megszentelése”

„Az embernek magára kell vállalnia a mennyország terheit a legalacsonyabb szinten, és azt kell mondania róla, hogy számára még ez az állapot is, a legalacsonyabb, ami csak lehet, vagyis az, ami teljesen meghaladja az értelmet, amikor nincs támasza sem az elméjében, sem az érzéseiben, így megalapozhatja rajta, és abban a pillanatban látszólag a menny és a föld között áll, és nincs támasza, mert akkor minden az ész felett áll, akkor az ember azt mondja, hogy a Teremtő küldte neki ezt az állapotot, ahol teljes alázatosságban van, mivel a Teremtő azt akarja, hogy ilyen alázatossággal vállalja magára a mennyország terhét. Ekkor, mivel az értelem felett áll, magára vállalja, hogy a jelenlegi helyzete a Teremtőtől származik, vagyis a Teremtő azt akarja, hogy lássa a világban lehetséges legalacsonyabb állapotot. És mégis, azt kell mondania, hogy minden tekintetben hisz a Teremtőben. Ez azt jelenti, hogy feltétel nélküli megadást hajtott végre.

Rabash, 24. cikk (1991), „Mit jelent az, hogy az embernek fiút és lányt kell vállalnia a munkában?”

„Az értelem feletti munka feltétel nélküli megadásnak kell lennie. Vagyis az embernek az értelem feletti mennyország terhét kell magára vállalnia. Az embernek azt kell mondania: „A Teremtő szolgája akarok lenni, még akkor is, ha fogalmam sincs a munkáról, és nem érzem a munka ízét. Mindazonáltal hajlandó vagyok minden erőmmel dolgozni, mintha elértem volna valamit, és élvezném a munkát, és hajlandó vagyok feltétel nélkül dolgozni.” Ekkor az ember előrehaladhat, és akkor nincs hova zuhannia az állapotából, mivel vállalja, hogy akkor is dolgozik, ha a földre kerül, mivel lehetetlen alacsonyabban lenni, mint a föld.”

A menny és a föld között állva

A spirituális fejlődés pontosan ott kezdődik, ahol minden ismerős összeomlik – amikor az ember a hit mellett dönt az értelem helyett, és túllép mindazon, amit az elméje és a szíve valóságként épített fel. Ez egy félelmetes és magasztos állapot: elutasítani azokat az alapokat, amelyek eddig az ember életét fenntartották.

Ránézek az „értelmemre”, az érzéseimre, tudásomra és megértésemre, amelyek meghatároznak engem, és tudatosan úgy döntök, hogy felülmúlom és szembeszállok velük. Belépek egy sötét, ismeretlen térségbe – fény nélkül, emlékek nélkül, támasz nélkül – és mégis, ez pontosan az a irány, amely a Teremtő felé vezet, több szeretet, több adakozás, több önzetlenség felé.

Abban a sötétségben lebegek, mintha a menny és a föld között lógnék, látható támasz nélkül. Nem tudom, mi fog megtartani, vagy hogy elesek-e. De mégis megteszem azt a lépést, feltétel nélkül. Nem a kétségbeesésnek adom át magam, hanem a hitnek – annak a hitnek, hogy ha a Teremtő úgy akarja, Ő megtart engem. De még ez a hit sem követeli az Ő támogatását; függetlenül a kimeneteltől elkötelezi magát.

Ez az, amit „a legalacsonyabb alapra építeni” jelent. Elfogadom a teljes üresség, a belső száműzetés állapotát, mint a Teremtő meghívását, hogy az értelem felett új alapot teremtsünk.

Mint egy embrió az anyaméhben

Ahhoz, hogy valóban fejlődjek, be kell olvadnom a csoportba – az „anyaméhbe”, amelyben a Teremtő lakozik. Mint egy embrió az anyja méhében, teljesen semmissé teszem magam, a barátaimon, a kapcsolódás és a kölcsönös szeretet kollektív vágyán keresztül élek.

A Teremtő csak ebben a hálózatban tud megnyilvánulni, amelyben a szívek különbségeik felett egyesülnek. Feladatom, hogy megfeledkezzek magamról – hogy ne gondoljak saját vágyaimra, saját fejlődésemre, saját érzéseimre –, és csak a barátaimért létezzek, ahogyan egy anya teljes mértékben a gyermekéért létezik.

Semmit sem várok tőlük. Az egyetlen kérésem, hogy megkapjam az erőt, hogy szeressek, szolgáljak és önzetlenül adjak nekik – még akkor is, ha az egóm tiltakozva sikít. Az ego fájdalma annak a jele, hogy a munka igaz. Amikor Rabash azt mondta: „Hadd szenvedjen!”, azt jelentette, hogy az ego szenvedése megerősíti, hogy a lélek elkezdett emelkedni.

Nincs alacsonyabb vagy visszataszítóbb állapot az egó számára, mint feltétel nélkül másoknak szolgálni, semmilyen jutalmat nem várva. Ez azonban a Teremtőhöz vezető kapu. Ilyen megadásban, az önérdek „halálában” az ember egy másikfajta életet kezd el érezni – az adakozás életét.

Az üresség öröme

Paradox módon örülök annak, hogy nincs támogatásom. Minden nehézség, minden zavar, minden érzéshiány a hit gyakorlásává válik. Minden zuhanás lehetőséget ad arra, hogy megerősítsem a kapcsolataimat a Teremtővel és a barátaimmal.

„A földet a semmire akasztani” azt jelenti, hogy maga az üresség lesz az alap. Amikor bizonyíték és ígéret nélkül, fény és jutalom nélkül – pusztán tiszta hűségből – ragaszkodom a Teremtőhöz, akkor kezdem el igazán a hitből élni.

A csoport segít nekem ezt emlékezni. A barátok a saját vágyaim tükrei; példájukon keresztül erőt kapok ahhoz, hogy ragaszkodjak, hogy minden eseményt – legyen az kellemes vagy fájdalmas – a Jót Tevő Jótól származónak lássak.

Az átalakulás munkája

A józan értelem feletti hit nem passzív alávetést jelent. Ez a legaktívabb, leg tudatosabb munka, ami létezik. Nem kérjük a Teremtőt, hogy változtasson meg nekünk bármit is; csak erőt kérünk ahhoz, hogy magunkat megváltoztassuk – hogy érzékeljük Ő változatlan jóságát.

A Teremtő nem változtatja meg hozzáállását. Csak a mi edényeink – az, ahogyan értelmezzük a hatását – igényelnek korrekciót. Amikor Ő több jóságot mutat, mi több szenvedést érezhetünk, mert az egónk még nem képes azt jóságként felismerni. Így minden „rossz” érzés egy felhívás arra, hogy magasabbra emelkedjünk, hogy Őt teljesebben igazoljuk.

Amikor igazolom Őt, Ő gyakran növeli a nyomást – hogy megmutassa nekem az egoizmus egy mélyebb rétegét, amit át kell alakítanom. De én továbbra is mindent tökéletesnek fogadok el, mert ezáltal bővítem a szeretni és adni való képességemet.

A lélek építése

Az egész út a folyamatos belső megújulás útja. Mi soha nem változtatjuk meg a Teremtőt, hanem a hozzá fűződő viszonyunkat. Minden elrejtés, minden elutasítás ajándék – lehetőség arra, hogy az ésszerűség felett építsük a hitet, hogy jobban hasonlítsunk Rá.

Amikor a barátok minden zavaró tényező felett egyesülnek, közös edényt – a lelket – építenek, ahol a Teremtő lakozhat. Minden elrejtés az a talaj lesz, amelyen egy magasabb fokú kinyilatkoztatás születik.

Ezért a munka soha nem ér véget. Minden pillanatban felmerül a kérdés: most igazolhatom Őt? Láthatom a barátokat a saját lelkem részeként? Hálát adhatok a szolgálat lehetőségéért?

Amikor ezt teszem, amikor mindannyian ezt tesszük, akkor valóban az értelem felett élünk. És abban a hitben – amely a sötétségből született, a szeretet táplálja, és a feltétel nélküli megadás koronázza – a végtelen Fény kezd ragyogni.