Öröm a rejtettségben

„Lehetetlen megkapni a kinyilatkoztatást, mielőtt megkapnánk az Achoraim [hátsó] megkülönböztető képességét, amelyet az Arc rejtettségeként értelmezünk, és azt mondani, hogy ez ugyanolyan fontos számára, mint az Arc kinyilatkoztatása. Ez azt jelenti, hogy olyan örömteli kell lennünk, mintha már megkaptuk volna az Arc kinyilatkoztatását.

Azonban nem lehet kitartani és értékelni a rejtettséget úgy, mint a kinyilatkoztatást, kivéve, ha az ember adakozásban dolgozik. Ekkor azt mondhatjuk: „Nem érdekel, mit érzek a munka során, mert számomra az a fontos, hogy adakozni akarok a Teremtőnek. Ha a Teremtő megérti, hogy több elégedettséget fog érezni, ha Achoraim formájában dolgozom, akkor egyetértek vele.”

— Baal HaSulam, Shamati 42., „Mi az Elul rövidítés a munkában?”

„Amikor az ember olyan állapotba kerül, hogy nincs támogatása, az állapota feketévé válik, ami a felső világ legalacsonyabb minősége, és ez lesz a Keter az alsó világ számára, mivel a Keter Kli egy adományozás edénye. A felső világ legalacsonyabb minősége a Malchut, amelynek nincs sajátja… Csak így nevezik Malchutnak. Ez azt jelenti, hogy ha valaki örömmel vállalja magára a mennyek országát – amelyben nincs semmije –, akkor az később Keterré válik, amely az adakozás edénye.”

— Baal HaSulam, Shamati 42., „Mi az Elul rövidítés a műben?”

A kinyilatkoztatás rejtett előzménye

Lehetetlen elérni a kinyilatkoztatást anélkül, hogy előbb belépnénk a rejtettségbe.

Ez a törvény szabályozza az összes spirituális fejlődést. Minden kinyilatkoztatás a sötétség méhéből születik; minden hajnal az éjszakában kezdődik.

Először az ember csak zavart érez.

Nem érti, nem tudja, nem fogja fel, hol áll, vagy mit is akar valójában. Csak hiányt érez – egy csendes, meghatározhatatlan fájdalmat, hogy valami lényeges hiányzik. De ez a hiány, ez a nem tudás az igazi spirituális élet kezdete.

Ahogy Baal HaSulam írja, az rejtettség jön először, mert anélkül nincs hiány. És hiány nélkül nincs edény – semmi, amiben a kinyilatkoztatás lakozhatna.

Az rejtettség tehát nem büntetés, hanem felkészülés.

Megtanít minket arra, hogy mit kérjünk, mi után vágyakozzunk, és mit akarunk valóban elérni.

A helyes hiányosság felépítése

Ahhoz, hogy eljusson a magasabb szintre, az embernek először meg kell teremtenie magában a helyes hiányosságot – nem csak „akarom”, hanem „miért akarom? Milyen célból? Mit hoz ez nekem, másoknak és a Teremtőnek?”

Így alakítjuk ki azt a edényt, amely megfelel a keresett Fénynek.

Nem a kényelmünkről vagy megértésünkről van szó, hanem arról, hogy olyan vágyat alakítsunk ki, amely összhangban van az adakozással.

Az igazi hiány azt jelenti, hogy hasonlóak akarunk lenni a Teremtőhöz – úgy gondolkodni, érezni és cselekedni, mint Ő. És amikor vágyunk elérik ezt a formát, természetesen meghívja a kinyilatkoztatást, mert a Teremtő csak az Őhöz hasonló edényekben nyilatkozik meg.

A rejtettség örömként való elfogadása

Baal HaSulam azt mondja: „Lehetetlen elérni a kinyilatkoztatást, mielőtt az ember elfogadja a rejtettséget ugyanolyan fontosnak, mint a kinyilatkoztatást – úgy örülni, mintha már elértük volna a kinyilatkoztatást.”

Ez talán a legnehezebb feltétel mind közül.

Hogyan lehet örülni a sötétségnek, a tudatlanságnak, a belső ürességnek?

Ez csak akkor válik lehetségessé, ha az ember adakozásban dolgozik – amikor felülemelkedik önmagán, és a személyes haszonnál magasabb tulajdonságokban él. Akkor a kérdés megváltozik: „Mit érzek?” helyett „Mi hoz elégedettséget a Teremtőnek?”

Ha a Teremtő azt szeretné, hogy rejtőzködve dolgozzak, akkor egyetértek.

Ha örömét leli az értelem feletti hitemben, akkor boldogan szolgálom Őt még az árnyékból is.

Egy ilyen hozzáállás a rejtőzködést fényré változtatja. Mert maga az öröm lesz a kinyilatkoztatás – az igazi hit kinyilatkoztatása, a ragaszkodásé, amely csak a szeretettől függ.

Három szempont – én, a közösség és a Teremtő

Ebben a munkában mindig három elem működik együtt:

1. Én, az egyén, aki érez és törekszik.
2. A kollektív edény – a Tíz, a csoport vagy az egész emberiség.
3. A Teremtő, a mindent betöltő felsőbb erő.

Amikor ez a három összhangba kerül – amikor személyes erőfeszítéseim csatlakoznak a kollektívához, és mindkettő a Teremtő felé törekszik –, akkor egybeolvadnak: „Izrael, a Tóra és a Teremtő egyek.”

Ezt az összhangot nevezzük magasabb szintű érzékelésnek.

Mivel a Teremtő maga rejtve van, kapok egy csoportot – élő lelkeket körülöttem –, akik révén ellenőrizhetem belső állapotomat:

Szeretettel viszonyulok-e hozzájuk?

Felülkerekedem-e személyes számításaimon?

Egy rendszer részeként tekintek-e rájuk, vagy sok különálló lényként?

Ezen az edényen keresztül érzem, hol állok valójában a felsőbb erőhöz képest.

A hit útja az értelem felett

Ahhoz, hogy a rejtőzködést egyenrangúvá tegyük a kinyilatkoztatással, „az értelem felett” kell élnünk.

Ez azt jelenti, hogy nem az értelemre vagy az érzelmekre támaszkodunk, hanem a szándékra.

Nem azt kérjük, hogy a világ változzon meg, hanem azt, hogy magunk helyesen viszonyuljunk mindahhoz, ami jön – hogy minden állapotot ugyanabból a jóságos Forrásból származónak lássunk.

Minden pillanat alkalom lesz arra, hogy egyetértünk a Teremtő kormányzásával, hogy szeretettel és hálával fogadjuk el a valóságot.

Akkor lassan a valóság is megváltozik – nem azért, mert a világ megváltozik, hanem azért, mert az ember észlelése összhangba kerül a világot betöltő felsőbb erővel.

Minden attól függ, hogy az ember mennyire képes önfeláldozásra – mennyire képes elengedni személyes igényeit, és belépni a Teremtő szemszögébe.

A rejtett fény a rejtettségben

A rejtettség nem üresség; már magában hordozza a jövőbeli kinyilatkoztatás formáját.

Ha semmit sem érzek, az nem rejtettség – az hiány.

De ha érzem, hogy valami kinyilatkoztatni kell, bár el van rejtve – az már kapcsolat.

A sötétség a benne lévő fényről suttog.

Amikor az ember megtanulja minden pillanatot, legyen az kellemes vagy fájdalmas, a Teremtő ajándékaként kezelni, felfedezi a ragaszkodás rejtett örömét.

Már nem a kinyilatkoztatásra vagy a rejtettségre törekszik, hanem csak arra, hogy úgy viszonyuljon a világhoz, ahogyan a Teremtő teszi: szereteten és adáson keresztül.

Ekkor, a forma egyenértékűségének törvénye szerint, elkezd érezni az igazi valóságot – hogy nincs más, csak a Teremtő.

Szabadság a középső vonalon

Szabadságunk nem a valóság megváltoztatásában rejlik, hanem abban, hogy hogyan viszonyulunk hozzá.

Választhatjuk az adakozást minden zavaró tényező helyett, a hitet a kétely helyett, az egységet a szétválasztottság helyett.

A csoporton, a kapcsolaton keresztül megtanulunk a középső vonalon állni – a felső és az alsó, a sötétség és a fény között –, ahol mindkettő tökéletes egyensúlyban egyesül.

Ott a rejtőzködés és a kinyilatkoztatás eggyé válik.

Ott az öröm teljes.

És ott kinyilatkozik a Teremtő – a szívben, amely megtanulta szeretni még a sötétséget is, mint az Ő arcát, amely felé fordult.