Rabash, 21. cikk (1986), „Az értelem felett”
„Az Ő gondviselése azonban nem tárul fel az alacsonyabb rendűek előtt. Ehelyett nekik hinniük kell. A hit azonban nehéz dolog, mivel a Teremtő értelmet és értelemmel ruházott fel minket, hogy minden dolgot a saját szemünkkel lássunk. Minden, ami az emberi kapcsolatokat érinti, a legjobb ítélőképességünk szerint ítéljük meg, és semmi sem ad nekünk megkülönböztetést, csak az elménk, ahogy bölcseink mondták: „A bíró csak azt látja, amit a szeme lát” (Baba Batra 131). Ebből következik, hogy minden ügyünket az észszerűség határain belül intézzük, nem az észszerűség határain túl.
És ezért, amikor valaki a Teremtő munkájába kezd, és azt mondják neki, hogy az értelem felett kell hitet vállalnia, elkezdi gondolkodni: „De én látom, hogy a Teremtő értelemmel ruházott fel minket, hogy mindent az értelem szerint értsünk, vagyis az elménk felfogása szerint. Tehát hogyan vehetnék magamra valamit, ami ellentétes az elmémmel?” A testnek nagyon nehéz megértenie, hogy az ő érdeke, hogy az értelem felett álló szentség munkáját végezze.”
A felhívás, hogy emelkedjünk magunk fölé
A kabbalisták tanítják, hogy az igazi spirituális fejlődés csak akkor kezdődik, amikor merünk túllépni azon, amit tudunk, érzünk és értünk. Minden, ami természetes érzékelésünkön belül van, az értelem keretein belül működik – az önfenntartás logikája és érzelmei. Ezen a lencsén keresztül ítéljük meg, mérjük és értelmezzük az egész életet. Azonban a Teremtő, akinek természete az adakozás és a tiszta szeretet, e rendszer határain túl létezik. Ezért ahhoz, hogy közelebb kerüljünk Hozzá, meg kell tanulnunk emelkedni természetes megértésünk fölé – egy új módra, hogy a valóságot az értelem feletti hit szemével lássuk.
Ez nem vak hit vagy az értelem feladása. Az értelem feletti hit tudatos transzcendencia – egy belső mozgás, amely elismeri, hogy amit érzünk és tudunk, az hiányos és az önérdek által torzított. Elfogadjuk, hogy természetes „értelmünk”, bármennyire is ragyogó, egy önérdekű, korlátozott teremtményhez tartozik, míg a Teremtő értelme abszolút szeretet és adakozás. A szentség munkája pontosan akkor kezdődik, amikor beleegyezünk abba, hogy a valóságot ne a „mit nyerek vele” szűk perspektívájából nézzük, hanem a „hogyan adhatok” határtalan perspektívájából.
A belső küzdelem: két valóság között
A nehézség óriási. Éppen azért teremtettünk értelmet és ésszel, hogy irányítsuk fizikai életünket, ítélkezzünk, megvédjük magunkat. A test ellenáll mindennek, ami ellentmond ennek a logikának. Azt kérdezi: „Hogyan cselekedhetnék az értelmem ellen, amikor az értelmet maga a Teremtő adta?”
Ez a feszültség a lélek harctere. A spirituális fejlődés nem az értelem elnyomását jelenti, hanem annak finomítását, a hit fényével való megvilágítását. Az élet minden pillanata választás elé állít minket: cselekedjünk-e az ego korlátozott értelme szerint, vagy lépjünk-e fölé – cselekedjünk-e a szeretet, az egység és az adakozás alapján, még akkor is, ha az értelem ezt nem indokolja.
Az ész feletti hit útja tehát nem egy egyszeri ugrás, hanem egy folyamatos emelkedés, egy dinamikus folyamat, amelyben egyre magasabbra emelkedünk önmagunkon túlra. Ez az egoista észlelés fokozatos felváltása az altruista észleléssel, amíg az egész tudatunk átalakul.
A felemelkedés létrája: Reshimot és megújulás
Ezen az úton a Teremtő által épített létrán haladunk felfelé – ez egy belső állapotokból álló szerkezet, amely Reshimot, spirituális feljegyzések formájában van kódolva bennünk. Minden szint tartalmazza mind a jelenlegi állapotunk teljes leírását, mind egy rejtett meghívást a következő, magasabb szintre. Amikor egy személy egy szinten teljesíti a feladatot – megtisztítja az egót és elérte az összhangot a Teremtő tulajdonságaival azon a szinten –, azonnal egy új, mélyebb réteg önszeretet tárul fel.
Ez a Teremtő irgalma, nem büntetés. Az új egoista réteg a következő emelkedésre hív minket. Megmutatja nekünk, hogy jelenlegi megértésünk, jelenlegi „értelmünk”, bár tisztább, mint korábban, még mindig nem elégséges a Teremtővel való teljes egyenértékűséghez. Ily módon a spirituális élet egy soha véget nem érő újjászületés útja. Minden elérés új hiányosságot szül, minden befejezés új horizontot nyit meg.
Olyanok vagyunk, mint hegymászók, akik egy végtelen hegyet másznak meg, ahol minden csúcs egy újabb csúcsot tár fel a felhők felett. A kilátás tágul, de a vágy még nagyobb lesz. Ez a végtelen vágy a teremtés motorja – a Teremtő saját adakozási vágya, amely a teremtményben tükröződik, mint kiolthatatlan szomjúság az Ővele való hasonlóság iránt.
A józan ész feletti hit: a felemelkedés mechanizmusa
A józan ész feletti hit nem egy homályos érzés. Ez egy pontos belső mechanizmus, amelyen keresztül a lélek elkezd érzékelni a spirituális világot. Normális esetben a befogadási akaratunk dominál mind az intellektusunkban, mind az érzelmeinkben – csak azt értjük és érezzük, ami nekünk előnyös. De amikor úgy döntünk, hogy felemelkedünk ezen, hogy abbahagyjuk a közvetlen befogadást magunk számára, elkezdünk egy új belső rendszert építeni.
Ez az új rendszer nem az ego logikájára vagy érzéseire támaszkodik. Ehelyett mindent az adás alapján mér – hogy mennyire tudunk felemelkedni a személyes haszon felett, és mások és a Teremtő szempontjából gondolkodni. Ezt „a hit edényének építésének” nevezzük.
Amikor erőfeszítéseket teszünk, hogy ebből a helyzetből cselekedjünk – ok nélkül szeressünk és adjunk –, a Teremtő úgy reagál, hogy kibővíti az értelmünket. Paradox módon, minél jobban felülmúljuk az értelmünket, annál több valódi értelemhez jutunk. Minden hitbeli cselekedet új megértést szül, és minden új megértés megújult hitet igényel, hogy újra felülmúlhassa azt.
Így a hit és az értelem a lélek két szárnyává válik – a befogadás és az adás –, amelyeken keresztül végtelenül emelkedünk a Teremtő felé.
Az üresség szerepe: álcázott ajándék
Vannak olyan pillanatok, amikor teljesen üresnek érezzük magunkat – amikor a melegség eltűnik, a megértés elhalványul, és a munka értelmetlennek tűnik. A kabbala szerint azonban ez az üresség nem büntetés, hanem isteni előkészület. „Üresség csak ott van, ahol nincs létezés” – mondják a bölcsek. A Teremtő kiüríti belső edényünket, hogy az új, magasabb rendű fényt tudjon befogadni.
Ez az üresség a Teremtő meghívása az értelem feletti hitre. Arra kényszerít minket, hogy ne támaszkodjunk a régi érzéseinkre és megértésünkre, és ne az egoista kielégülésből, hanem a kapcsolódásból és az adakozásból merítsünk teljesülést. Így a hiány érzése maga válik a kinyilatkoztatás kapujává.
Amikor érezzük ezt a belső ürességet, és imádkozva fordulunk a Teremtőhöz – nem azért, hogy kitöltsük magunknak, hanem hogy átalakítsuk a szeretet edényévé –, elkezdjük megízlelni az igazi spiritualitást. Minden alkalommal, amikor felemelkedünk az üresség fölé, a lélek tágabbá, érzékenyebbé válik, és jobban képes érzékelni a magasabb valóságot.
A Tízes ereje: együtt emelkedünk
Senki sem tud egyedül az értelem fölé emelkedni. Egyedül az ember a saját értelmében ragad. A Teremtő úgy tervezte, hogy a felemelkedés csak egy Tízes – egy kis csoport – tagjai között történhet meg, akiket ugyanaz a cél egyesít. Minden barát tükörré válik, feltárva saját egónk különböző aspektusait, és lehetőséget kínálva arra, hogy a szeretet és a kapcsolat révén felemelkedjünk fölé.
Amikor egy szándékban egyesülünk – hogy kölcsönös adakozás révén hasonlóvá váljunk a Teremtőhöz – kollektív spirituális edényt építünk. A Teremtő fénye csak ilyen kapcsolatban lakozik. Ezért az egymás iránti szeretet, támogatás és semmisítésre való törekvésünk nem csupán etikai gyakorlat – hanem a spirituális világ felépítése.
A Tízes révén megtanuljuk, hogy „Te teremtettél engem”, ahogy a Teremtő mondja. Mert az adakozás iránti közös vágyunk felépítésével megteremtjük magunkban azt a formát, amelyben a Teremtő megnyilvánulhat.
A végtelen utazás: az értelemtől a hitig és vissza
A spirituális munka egy örökös emelkedés: az értelem kinyilatkoztatja magát, a hit túllép rajta, és új értelem születik. Minden állapot ideiglenes, minden elérés egy ugródeszka. A Teremtő folyamatosan tágítja a tudatunkat, hogy örökké folytathassuk a „túljutást”.
Valójában nincs végállomás ezen az úton – mert a Teremtő maga is végtelen. Minél jobban hasonlítunk Rá, annál inkább felfedezzük végtelen szeretetét. Az értelem feletti hit nem küzdelemmé válik, hanem dallammá, az örök lét ritmusává.
Mindig túllépni azt jelenti, hogy belső repülés állapotában élünk – soha nem elégszünk meg a megértés kényelmével, hanem az ismeretlen fényt keressük, amely a saját horizontunkon túl ragyog. Ez azt jelenti, hogy a kétséget vágyakozássá, az ürességet imádsággá, a korlátokat pedig szeretetté alakítjuk.
És ahogy lépésről lépésre, felhőről felhőre haladunk előre, a lélek kezdi megérezni a mindez mögött rejlő nagy igazságot – hogy mindaz, amit valaha is túlléptünk, mindaz, amit valaha is elvesztettünk vagy feladtunk, nem vették el tőlünk, hanem magasabb formában tért vissza, tele a Teremtő örök fényével.
Míg végül a hit és az ész egyesül – és a szív félelemmel suttogja:
„Nincs más Rajta kívül.”
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás