A Teremtő keresése minden mögött

„Hadd lássák szívünk barátaink erényeit, és ne hibáikat.”

(Rabbi Elimelech of Lizhensk, Rabash idézete, „Az értelem felettiségről,” 1986)

„Ők úgy vélik, hogy a Teremtő irányítása a teremtmények felett jó és jótékony… azt kérik a Teremtőtől, hogy adjon nekik olyan erőt, hogy ez a hit olyan erős legyen, mintha ésszerűen látnák.”

(Baal HaSulam, Shamati 16., „Mi az Úr napja és az Úr éjszakája”)

A nyilvánvaló mögötti keresés

Minden tudatos pillanatban meg kell keresni a valóság egyetlen teremtő és irányító erejét – azt az egyetlen jótékony Erőt, amely kitölti az egész létezést, minden eseményen keresztül cselekszik, és minden emberen keresztül szól. Ez nem költői elképzelés; ez életünk legpraktikusabb és legreálisabb törekvése.

Minden találkozás, minden öröm, minden zavar, minden barát és ellenség egy olyan képernyő, amelyen keresztül a Teremtő cselekszik. A kihívás az, hogy átlássunk a képernyőn, hogy érzékeljük azt a irányító Kezet, amely minden dolgot „jó célra és jó cselekedetre” rendez. De ez nem lehetséges a hétköznapi érzékeléssel. Nem tudjuk igazolni vagy megindokolni a Teremtő jóságát azzal az intellektussal, amely önérdekből ítéli meg a valóságot.

A Teremtő világát „a csontjainkban” kell érezni – élő valóságként. Amíg nem érezzük, hogy egyetlen jóságos erő irányít mindent, nem nyugodhatunk meg; tovább kell fejlődnünk. Elfogadni egy valóságot, amelyben nem érezzük az Ő jelenlétét, lelki halál. Mert ha Ő valóban „nincs más, csak Ő”, akkor az Ő érzékelésének hiánya csak a belső akadályaink mértékét jelzi.

A Teremtő olyan, mint a tiszta szeretet és adakozás végtelen sugárzása, megszakítás nélkül és állandóan. A probléma nem az adásban van, hanem a vevőben. Amikor nem érzékelem Őt, a hiba bennem van – a hajómban, a tulajdonságaimban, a természetemben. Ahhoz, hogy ráhangolódjak arra az örök frekvenciára, meg kell tanulnom hasonlítani ahhoz, aki azt sugározza.

A nagy fordulat

Születésünknél fogva a Teremtővel ellentétesek vagyunk. Természetünk önző, önigazoló, individualista és kizsákmányoló. Minden gondolatunk, érzelmünk és ösztönünk azt méri, hogyan nyerhetünk, hogyan uralkodhatunk, hogyan védhetjük meg önmagunkat. Az egész létezésünk motorja egoista üzemanyaggal működik.

De a Teremtő – az egyetlen irányító erő – teljesen ellentétes tulajdonságokból épül fel: tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretetből és adakozásból. Ezért nincs híd a két természet között. Ahhoz, hogy megértsem Őt, új tulajdonságokat kell kialakítanom magamban – egy második természetet, ami nem az enyém.

Ezeket az új tulajdonságokat nem lehet akaraterejével kitalálni vagy megalkotni. A Teremtőtől kell megkapni őket. Ezt nevezi a Kabbala „hitnek” – nem vak hitnek, hanem olyan isteni tulajdonságok megszerzésének, amelyek lehetővé teszik a magasabb valóság érzékelését. Ezen a hit révén nem az egoista szememmel kezdek látni, hanem a Teremtő saját tulajdonságain keresztül.

Így kezdődik az új tulajdonságokban való létezés – az eredeti természetünkkel ellentétben. Ez nem az önmagunk elutasítása, hanem a szándék átalakulása. A vágy maga megmarad, de a felhasználásának iránya teljesen megváltozik. Ami korábban a fogyasztásra és a birtoklásra szolgált, az a szeretet és az adás eszközévé válik. Ami korábban bezárva tartott magamba, az a végtelen élethez vezető híddá válik.

A józan ész feletti hit

Ez a „hit az értelem felett” jelentése. A hit nem a megértés hiánya, hanem egy magasabb szintű tudás. Az, hogy szembeszállunk azzal, amit az elménk és érzékeink látni vélik – hogy megerősítsük, hogy a Teremtő mindent abszolút jósággal irányít, még akkor is, ha az élet kegyetlennek, zavarosnak vagy igazságtalannak tűnik.

Amikor az egóm értelmével ellentétesen cselekszem – az ítélkezés, az összehasonlítás, az irányítás ösztönével ellentétesen –, új érzékelési csatornát nyitom meg. Az értelem felett azt jelenti, hogy az önérdek felett, a „mi hasznom belőle” szűk szűrőjének felett. A hit az értelem felett az, hogy a jóság bizonyosságában élünk, még akkor is, ha az értelem kétségeket ébreszt bennünk.

De egy ilyen hit nem létezhet elszigetelten. Az ember nem építheti fel a saját szívében, mert egyedül nem tud elmenekülni a természetétől. Ahhoz, hogy megtaláljuk a Teremtőt, a barátok mögött kell keresnünk Őt – azok mögött, akik ugyanazon az úton járnak.

A Teremtő a barátok mögött

A Teremtő nem a felhők felett rejtőzik, sem a természet szépségében. Azok mögött rejtőzik, akiket elém állít. A társaimmal kialakított kapcsolataimon keresztül – amikor megtanulom látni az erényeiket a hibáik helyett, szolgálni ahelyett, hogy ítélkeznék, összekötni ahelyett, hogy elválasztanám őket – kezdem érezni a Teremtő tulajdonságait.

A baráti társaság az a szent laboratórium, ahol gyakorolható az istenien szent adakozás szándéka. Ezen az emberi kapcsolatok terén a Teremtő kinyilatkoztatja magát. De az ego ellenáll. Megmutatja nekem a barátok alázatosságát, hiányosságaikat, hibáikat – mert ezzel védi uralmát. Rabash figyelmeztet, hogy amikor ez történik, az embernek az értelem fölé kell emelkednie.

Amikor a barátaimat magamnál magasabbnak látom, amikor megpróbálok tanulni az erőfeszítéseikből, amikor érzem az erényeiket, és arra kérem magam, hogy minden ellenállás ellenére szeressem őket – akkor valójában a Teremtő frekvenciájára hangolom a vevőmet. Rajtuk keresztül kölcsönveszem az Ő tulajdonságait. Rajtuk keresztül találkozom Vele.

Ezért imádkozott Rabbi Elimelech: „Hadd lássák szívünk a barátaink erényeit, és ne hibáikat.” Mert csak a szeretet ezen lencséjén keresztül jelenik meg az Isteni a rejtőzködésből.

A lélek építése

A „lélek” nem valami, amivel születünk. Ez egy érzékszerv, amit közösen építünk fel. Minden önmagunk feletti cselekedet, minden értelem feletti szeretet pillanat egy újabb sejtet ad ehhez a kollektív érzékelő szervhez. Minél többet dolgozunk együtt, hogy felülemelkedjünk egoista természetünkön, annál tisztábbá és erősebbé válik ez a szerv – egészen addig, amíg élő edénnyé nem válik, amely képes befogadni a Teremtő végtelen Fényét.

Amikor korlátozom az ösztönt, hogy vágyaimat magamra használjam, és ehelyett másokra irányítom őket – a kapcsolat, a harmónia és az egység érdekében –, akkor elkezdem egy magasabb dimenzióban élni. Életemet már nem az ösztönös önfenntartás irányítja, hanem a Teremtőhöz való tudatos hasonlóság.

És amikor rájövök, hogy egyedül nem tudom fenntartani ezt a szeretetet és adakozást, akkor végre eljutok az igazi imádsághoz – a szívből jövő kiáltáshoz, hogy a Teremtő maga ültesse el szándékát bennem. Akkor először válik a hit kézzelfoghatóvá, életté, mintha az értelem keretein belül látnánk.

A rejtőzködő Isten kinyilatkoztatása

A Teremtő keresése tehát nem misztikus törekvés, hanem az emberi létezés legkonkrétabb feladata. Őt csak az egónk függönye rejti el. Amikor ez a függöny felemelkedik, amikor új tulajdonságokat építünk ki magunk között, a szeretet és az adakozás terén, akkor az egyetlen jótékony Erő, amely minden életet megelevenít, kinyilatkozik tökéletességében.

Végül rájövünk, hogy a Teremtő soha nem volt messze. Minden arc, minden nehézség, minden barát, minden elutasítás, minden vágy mögött ott volt. Türelmesen várt ránk, hogy megalkossuk azt a tartályt, amely képes felismerni Őt – a szív, amely látja az erényeket, az elme, amely túllép az értelem határain, és a lélek, amely végre biztosan kimondhatja:

„Nincs más, csak Ő, aki jó és jót cselekszik.”