Áron rügyező botja

„….. Kiderült, hogy mindenesetre nincs más választásuk, mint hogy a „botnak” nevezett, az értelem feletti hit megkülönböztető képességét feltételezzék. Ez a bot a kézben kell, hogy legyen; a botot nem szabad eldobni. Ez a jelentése annak a versnek, hogy „Áron botja rügyezett”.

Ez azt jelenti, hogy minden rügyezése, ami a Teremtő szolgálatában volt, kifejezetten Áron botján alapult. Ez azt jelenti, hogy Ő jelzést akart adni nekünk, hogy tudjuk, az igazság útján járunk-e vagy sem. Jelként csak a munka alapját adta nekünk, vagyis azt, hogy milyen alapon dolgozunk. Ha az alap a bot, az Kedusha, és ha az alap az értelemen belül van, akkor ez nem a Kedusha elérésének útja…”

— Baal HaSulam, Shamati 59., „A botról és a kígyóról”

„….. A bölcs gyümölcse, 1. rész

Nincs semmi sajátja, csak az, amit mások adnak neki. Malchutnak, akit „fogadási akaratnak” neveznek, tilos magának fogadnia, vagyis a saját minőségébe fogadnia, a Tzimtzum [korlátozás] miatt. Azáltal, hogy nem akar fogadni, nem akar kiterjeszteni a saját minőségére, másoktól kapja azt, amit azok adnak neki.

Ez úgy van megírva: „Cserébe azért, hogy „Mózes elrejtette arcát, mert félt nézni”, azzal jutalmazták, hogy „meglátta az Úr képét” (Berachot 7a). Más szavakkal, pontosan azért, mert nem akart befogadni a saját minőségébe, és az értelem fölé akart emelkedni, megjutalmazták a Kedusha [Szentség] Daatjával [értelemmel/tudással], és ebből származik minden szaporodás. Ha azonban befogadni akar a saját minőségébe, ezt „Más Isten meddő és nem terem gyümölcsöt” névvel illetik.

— Rabash, Válogatott jegyzetek, 177., „A Tóra gyümölcse”

A spirituális úton való helyes előrehaladás egy egyedülálló és csodálatos módszerrel valósul meg, amelyet az értelem feletti hitnek neveznek. Ez Áron virágzó botjának titka – az élő csoda, hogy az élet képes kihajtani valami száraz és élettelenből, ha a hit kezében tartják. A „bot” azt az erőt jelképezi, hogy előrehaladunk akkor is, amikor az ész, a logika és az érzelmek mind tiltakoznak. Ez az a képesség, hogy akkor is a szeretetet válasszuk, amikor nincs szeretet, hogy akkor is adakozzunk, amikor nincs látható ok az adakozásra, és hogy akkor is higgyünk a fényben, amikor a sötétség abszolútnak tűnik.

A megértés feletti hit nem „vak hit”. Mélyen tudatában van az értelemnek, az érzéseinknek és észleléseinknek, de nem engedi, hogy azok korlátozzák. Ez a tudatosság magasabb szintű elkötelezettsége – egy bátor cselekedet, amely túllép a jelenlegi önmagunkon. Látom és elismerem az „értelmem”, a belső valóságomat olyannak, amilyen, de szándékosan egy magasabb állapotra törekszem – egy olyanra, amely adakozóbb, önzetlenebb, jobban kapcsolódik másokhoz és a Teremtőhöz. Mintha egyszerre két világban élnék: ismerem a jelenlegi világomat, az egót és az önérdeket, mégis úgy döntök, hogy a magasabb világból, az adakozás és a szeretet világából cselekszem, mintha már ott élnék.

Ez a bot lényege – megtartani a magasabb igazságot akkor is, amikor az érzékek tagadják. Amikor ezen az úton járunk, a spirituális élet elkezd kibontakozni bennünk, ahogy Áron botja is kibontakozott, virágzott és mandulát hozott – a gyors, tiszta és élő fény szimbólumait, amelyek akkor jelennek meg, amikor a hit meghaladja az értelmet.

A spirituális fejlődést nem az határozza meg, hogy mennyit érzek vagy értek, hanem az, hogy mennyit tudok kihozni magamból – mennyire tudok felülemelkedni a szokásos önérdekeltségemen, és elkezdeni másokért élni. Ha a személyes számításaim és érzelmeim között maradok, az azt jelenti, hogy meddő maradok, mint „egy másik isten, aki nem terem gyümölcsöt”. De amikor kifelé fordulok, amikor másokért kezdek érzékelni és cselekedni, az élet maga kezd felébredni bennem. „Az értelem feletti hit” azt jelenti, hogy elhagyom gondolataim önközpontú körforgását, és belépek a kollektív lélek közös terébe – úgy érzek és gondolkodom mások vágyain keresztül, mintha azok a sajátjaim lennének.

Ez nem filozófia, hanem egy élő gyakorlat. Ez egy napi erőfeszítés, hogy a barátom szívén keresztül érezzek, a csoport perspektíváján keresztül éljek, ahelyett, hogy a saját egóm szűk szűrőjén keresztül nézném a világot. Ezáltal rájövök, hogy csak másokon keresztül virágzik az élet – csak bennük tud igazán kihajtani „Áron botja”. Bennem csak szárazság van; másokban, amikor a szívemet és erőfeszítéseimet fektetem be, a Teremtő életereje kezd megjelenni.

A józan értelem feletti hit azt jelenti, hogy olyan kapcsolatot építünk, amely tükrözi a Teremtő természetét – a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli adakozás minőségét. Az egóm természetesen ellenáll ennek és harcol ellene, és éppen ez az ellenállás lesz a hit bizonyítéka és próbája. Csak azzal, hogy ellene cselekszem, tudom igazolni, hogy az igazság felé haladok. Amikor érzem, hogy az egóm sikít, és mégis folytatom a szeretetet, az adakozást, az egyesülést – az az a pillanat, amikor Áron pálcája kibontakozik bennem.

Gyakorlati szempontból a Tízes – a kis baráti társaság, amely együtt jár – ennek a munkának a szent laboratóriuma. Ott megtanuljuk felépíteni a Teremtő valóságának miniatűr modelljét, a kölcsönös adakozás rendszerét. Mindenki megtanulja elnyomni az önfontosságot és felemelni a többieket, úgy érezni a csoport szükségleteit és törekvéseit, mintha a sajátjai lennének. A Tízes az isteni rendszer tükrévé válik – sok egyéni rész, amely egy szívként működik együtt.

Ezen kölcsönös befogadás révén a barátok egyetlen spirituális test szerveihez hasonlóvá válnak – az újjászületett Adam HaRishonhoz. Ezen a testen belül új érzék ébred fel – a köztünk élő felsőbb erő érzékelése. A Teremtő nem lakozik elszigetelt egyénekben; csak közöttük lévő kapcsolatban jelenik meg, ahol a szeretet, az egység és a kölcsönös törődés uralkodik. Amikor ez a kapcsolat őszinte, a „felső fény” – a Teremtő életereje – elkezd keringeni a barátok között. Ez az igazi „kibontakozás” Áron botjában: amikor elszigetelt szívünk egykor kiszáradt ágai együtt kezdenek virágozni.

Eleinte a belső ellenállás erős. Kétségek, fáradtság, büszkeség, irigység, önsajnálat – ezek a kígyók csúsznak-másznak a bot körül, és megpróbálnak rávenni minket, hogy eldobjuk. De ezek a kígyók nem ellenségek, hanem gyakorlóterep. Minden alkalommal, amikor úgy döntünk, hogy felemeljük a botot – hogy felülemelkedjünk az észszerűségünkön, hogy folytassuk a kapcsolatot és az adakozást –, a mérget gyógyszerré, a sötétséget fénnyé alakítjuk. Ami egykor élettelen volt, gyümölcsözővé válik.

Fokozatosan az ember kezdi érezni, hogy az életben minden – a kellemes és a fájdalmas, a sikerek és a botlások – a Teremtő által van elrendezve, hogy egy elv felé vezesse: emelkedjünk az értelem fölé, emelkedjünk önmagunk fölé. Ez a felismerés mély békét hoz. A világ káosza egyetlen dallammá válik. Minden esemény ugyanazt az üzenetet suttogja: „Tartsd szorosan a botot, hagyd, hogy kihajtson.”

Amikor a munka beérik, a gyakorló abbahagyja a jelek keresését önmagában. Már nem keresi a spirituális érzelmeket vagy a különleges érzéseket a saját szívében. Ehelyett kifelé tekint – a csoportra, a lelkek közötti kapcsolatra, az emberiségre – és látja, hogy ott virágzik az élet. Látja a Teremtőt mások arcán, a köztük kialakuló szeretet kötelékeiben. És örül, mert boldogsága nem a személyes eredményekben rejlik, hanem abban, hogy tanúja lehet az isteni áramlásnak, amely a teremtés minden részét egyesíti.

Még ha ő, Mózeshez hasonlóan, még nem is léphet be a Szent Földre – még nem érezheti a teljes kinyilatkoztatást –, szíve örömben nyugszik, mert a barátok, az emberek, maga a világ a Teremtő felé halad. Ez az ő paradicsoma: szolgálni, segíteni, eltűnni a kollektív lélekben, ahol a Teremtő lakozik.

Az értelem feletti hit tehát nem a valóság elől való menekülés, hanem egy újjászületés benne. Átalakítja az elmét, a szívet és az egész létezésről alkotott képet. A kétségbeesést növekedéssé, a magányt egységessé, az ego kopár sivatagát pedig az isteni szeretet élő kertjévé változtatja.

És amikor végre meglátjuk Áron botját kibontakozni kollektív szívünkben – amikor szemtanúi leszünk annak a csodának, hogy az élet maga virágzik az önzetlenségből –, megértjük, hogy minden erőfeszítésünk, könnyünk és imánk nem volt hiábavaló. Mert a bot, amely egykor száraz és élettelennek tűnt a kezünkben, virágba borult, és az örökkévalóság illata tölti be a levegőt.