Mint a Teremtő

„…Azt mondják, hogy 600 000 lélek van, és minden lélek több szikrára oszlik. Meg kell értenünk, hogyan lehetséges a szellemi osztódása, mivel kezdetben csak egy lélek lett teremtve, Adam HaRishon lelke.

Véleményem szerint valóban csak egy lélek van a világon, ahogyan az meg van írva (Mózes 2:7): „és az orrába lehelt az élet lelkét [héberül „lélegzetet” is]”. Ugyanaz a lélek létezik Izrael összes gyermekében, mindegyikben teljes, mint Adam HaRishonban, mivel a szellemi oszthatatlan és nem vágható szét – ami inkább a testi dolgok jellemzője.

Inkább úgy tűnik, hogy a 600 000 lélek és lélekszikra azt jelenti, hogy azok az egyes emberek testének ereje által vannak felosztva. Más szavakkal, először a test felosztja és teljesen megtagadja tőle a lélek ragyogását, majd a Tóra és a micva [parancsolat] erejével a test megtisztul, és a megtisztulás mértékében a közös lélek ragyog rá…

(Baal HaSulam, 600 000 lélek)

„…Egy allegóriával fogom elmagyarázni a dolgokat. A test és szervei egyek. Az egész test gondolatokat és érzéseket cserél minden egyes szervével. Például, ha az egész test úgy gondolja, hogy egy bizonyos szervnek szolgálnia és örömet szereznie kell neki, ez a szerv azonnal megérti ezt a gondolatot, és megadja a kívánt örömet. Hasonlóképpen, ha egy szerv úgy gondolja és érzi, hogy a hely, ahol van, szűk, a test többi része azonnal megérti ezt a gondolatot és érzést, és kényelmesebb helyre mozgatja.

Ha azonban egy szervet leválasztanak a testről, akkor két különálló entitássá válnak; a test többi része már nem ismeri a leválasztott szerv igényeit, és a szerv már nem ismeri a test gondolatát, hogy szolgálja és hasznára legyen. De ha egy orvos jönne, és újra összekapcsolná a szervet a testtel, mint korábban, a szerv ismét tudná a test többi részének gondolatait és igényeit, és a test többi része ismét tudná a szerv igényeit…”

(Baal HaSulam, Beszéd a Zohár befejezéséről)

Az emberi élet célja – létezésünk legfőbb oka – az, hogy a Teremtőhöz hasonlóvá váljunk: hogy gondolkodjunk, cselekedjünk és érezzünk összhangban azzal az egyetlen jótékony erővel, amely megteremti, fenntartja és irányítja az egész valóságot. Ez nem egy távoli, misztikus álom; ez a természetes evolúció csúcsa, a legmagasabb állapot, amelyet az ember elérhet, míg még él ebben a világban.

A Teremtőhöz hasonlóvá válni nem azt jelenti, hogy Őrá válunk, hanem hogy hasonlítunk az Ő tulajdonságaihoz – hogy elsajátítjuk az Ő másokkal és az egész teremtéssel való viszonyulását. Partnereivé kell válnunk az Ő munkájában, tudatos és önkéntes résztvevőivé az örök adás, ápolás és élénkítés áramlásának, amely fenntartja az univerzumot.

Mégis, olyan természettel születtünk, amely pontosan az Ő természetének ellentéte. Születésünktől fogva önközpontúak, individualisták vagyunk, és a végtelen örömkeresés és a fájdalom elkerülése vezérel minket. Az életet csak a „én” szűk látószögén keresztül tapasztaljuk meg – az én szükségleteimen, az én nyereségeimen, az én félelmeimen keresztül. Ez az önmagában zárt létezés olyan, mint egy sejté, amely elfelejtette, hogy egy testhez tartozik.

Egy ilyen sejt, amely nem tudatában van a körülötte lévő organizmusnak, korlátlanul fogyaszt, csak önmagát szolgálja – amíg rákos nem lesz. Ez a mai emberiség helyzete: egy faj, amely úgy viselkedik, mintha el lenne választva a természettől, fogyasztja annak erőforrásait, kimeríti társait, és elfelejti, hogy egy egyetlen élő rendszer része.

De a természet – a Teremtő terve – arra hív minket, hogy gyógyítsuk meg ezt az elválasztottságot. Ahogyan az orvos visszacsatlakoztatja a levágott szervet a testhez, hogy az élet újra áramolhasson benne, úgy nekünk is vissza kell csatlakoznunk a kollektív lélekhez, az egy, oszthatatlan lélekhez, Adam HaRishonhoz, az egyetlen lélekhez, amely minden emberben lakozik.

Ahhoz, hogy újra összekapcsolódjunk, meg kell tanulnunk egy új módszert a valóság észlelésére. Le kell töltenünk egy új „szoftvert” – az adakozás minőségét, a másokért való adás és másokért való élet szándékát. Tudatosan fel kell emelkednünk ösztönös önérdeklődésünk fölé, és el kell kezdenünk az életet az egészben, másokban, az emberiség kollektív testében érezni.

Ez az átalakulás nem történhet meg egyedül. Ezért kaptunk egy módszert – a Kabbala bölcsességét –, egy gyakorlati javítási rendszert, amelyet kis csoportokban, ugyanazt a célt követő barátok között alkalmazunk. Egy ilyen környezetben elkezdjük gyakorolni a kölcsönös kapcsolatot, megtanuljuk másokat magunk részeként érezni, és felébreszteni azt az egyetlen lelket, amely mindannyiunkat egyesít.

Az első lépés nehéz, de elengedhetetlen: felismerni a velünk született természetünket, az egoista erőt, amely folyamatosan visszahúz minket az elszigeteltségbe és az elválasztottságba. Ezt a felismerést nevezték a bölcsek a gonosz felismerésének. Enélkül nem kezdődhet el az igazi javulás. Ez olyan, mintha rájönnénk, hogy Egyiptomban vagyunk, a fáraó uralma alatt – a saját egónk szimbóluma alatt. Csak akkor, amikor az elszigeteltség szenvedése elviselhetetlenné válik, kiáltunk a megváltásért, a Teremtő segítségéért, hogy felülemelkedjünk ezen a belső rabszolgaságon.

És a Teremtő segít. Ezen a folyamaton keresztül egy új tulajdonság születik bennünk – az adás, a szeretet, a valódi törődés tulajdonsága. Elkezdünk nem magunkért, hanem másokért élni, nem elszigetelt lényekként, hanem a teremtés élő organizmusának szerves, harmonikus részeként.

Amikor mindannyian átlátszó csatornává válunk az élet számára, és csak azért vonzunk energiát, hogy továbbadjuk – amikor nem önmagunk élvezetéért élünk, hanem azért, hogy tápláljuk, élénkítsük és örömet szerezzünk másoknak –, akkor kezdünk el érezni egy újfajta örömöt. Ez az öröm az élet áramlásának öröme, annak öröme, hogy mások felébrednek és kiteljesednek miattunk, annak öröme, hogy tanúi lehetünk a vitalitásnak, ahogy végtelenül terjed a kollektív rendszerben.

Ebben a pillanatban kezdjük megérezni, mit is jelent igazán élni. Az életet már nem az határozza meg, amit kapunk, hanem az, amit adunk. Érezzük a Teremtő életerejének áramlatát, amely átáramlik rajtunk és minden lelken, összekötve mindent egy hatalmas, lélegző szeretet-szervezetbe.

Így élni azt jelenti, hogy örökké élünk, időn és téren túl. A fizikai élet koordinátái feloldódnak, mert a létezés célja beteljesül – hasonlóvá válunk a Teremtőhöz.

És amikor együtt elérjük ezt az állapotot, amikor az emberiség megtanul egy egységes, egyedülálló és összehangolt rendszerként működni – akkor, és csakis akkor fogjuk érezni azt az egyetlen, egyedülálló és összehangolt Erőt, amely betölti az egész teremtést. Úgy fogjuk érezni, mintha mi magunk adnánk életet a valóságnak, mert valójában a Teremtőben fogunk élni, a Teremtőhöz hasonlóan, a Teremtőért.

Ez az élet célja. Ez az emberiség létezésének értelme.