Lo Lishma-tól Lishma-ig

Rabash, Válogatott jegyzetek, 119. Lo Lishma-tól Lishma-ig

„….. Mindig kell lennie egy kezdetnek, különben lehetetlen elérni a Lishma-t [Érte]. Vagyis hinni kell abban, hogy minden testi vágyban, azaz az evésben, ivásban és a többi vágyban, valamint a külső tanítások tanulmányozásában, az önuralomban, a bosszúban és így tovább megtalálható örömökben, amint általánosan meg van írva: „Az irigység, a vágy és a becsület elviszi az embert a világból”, ezekben az örömökben nincs más, csak egy halvány fény, ahogy a Zohar mondja.

Ezzel szemben a Tóra és a Miztvákban [parancsolatokban] nagy fények vannak elhelyezve, ellentétben a testi örömökkel, amelyekbe csak a Kedusha fényének szikrái hullottak.

Ezért a Klipot [héjak/héjak] felébresztik az embert, hogy belépjen a Kedusha-ba, mert nagy fényekkel akarnak jutalmazva lenni. Ezt Lo Lishma-nak [nem az Ő kedvéért] nevezik. Ezt követően, ebből a Lo Lishma-ból, megjutalmazható Lishma-val …..”

A spirituális út az önérdekből indul ki. Ezt nem lehet megkerülni. Eleinte minden kérés, minden ima, minden igazság iránti vágy még mindig ugyanabban az egoista vágyban van burkolva, amely meghatározza a létezésünket. Közelebb akarunk kerülni a fényhez, mert jól akarjuk érezni magunkat, mert értelmet akarunk, mert el akarunk menekülni az üresség elől. És ez, paradox módon, az első lépés az igazság felé.

A Teremtőhöz való közelséget saját érdekében kérni önzőnek tűnhet, de valójában ez egy szent kezdet. Ezt Lo Lishma-nak hívják – nem az Ő kedvéért. Ebben a szakaszban az ember még nem tudja elképzelni, mit jelent pusztán mások kedvéért, pusztán a Teremtő kedvéért cselekedni. Csak azt tudja, hogy élni akar, érezni akar valamit, ami túlmutat e világ mulandó porán.

Ha nem lenne ez az egoista vonzás valami magasabb felé, soha nem mozdulnánk el. Természetünk önszeretetének börtönében maradna. Ezért az ego nem ellenség, hanem „segítség önmagunk ellen” – egy erő, amely a spiritualitás felé csábít minket, csak hogy később rájöjjünk, hogy pontosan ez az, ami elválaszt minket tőle. Ugyanazt az egót, amely egykor inspirálta keresésünket, most korrigálni kell, szándékát „magamért”-ról „Érté”-re kell fordítani.

Ez az átalakulás nem lehet pusztán akaraterejével megvalósítani. Ez egy ajándék a Fentről, az önvizsgálat és az önátadás hosszú belső munkáján keresztül. A fény, amelyet egykor egoista kielégülésért kerestünk, fokozatosan megváltoztatja hatását ránk – elkezd átformálni minket. Ami egykor Ohr Makif volt (a vágyott körülvevő fény), az a szív átalakítására szolgáló fénygé válik, amely az önző vágyakat szeretetre és adakozásra való képességgé alakítja át.

A Lo Lishma-tól a Lishma-hoz való eljutás a tudatosság teljes forradalmát jelenti. Mind a 613 vágyunkat át kell alakítanunk az önmagunknak való fogadásról másoknak való adásra. Először a gonosz hajlam – az egoista szándék – tárul fel, majd a „Tóra, a fűszer” korrigálja azt. Az egoizmus feltárulása nélkül nincs mit korrigálni. Ezért mondják: „Nincs igaz ember a földön, aki jót cselekszik és nem vétkezik.” Az egoista szándék feltárulása nem bukás – hanem éppen annak a jele, hogy haladunk előre.

A Lo Lishma nem hétköznapi, világi egoizmus. Ez már egy magasztos állapot. Nem az az ember, aki csak a kényelemért vagy a becsületért él, hanem az, aki adni igyekszik, aki tanul, aki az adás kedvéért dolgozik – és aztán fájdalmasan rájön, hogy mélyen legbelül még mindig jutalmat keres magának. Feltétel nélkül szeretne szeretni, de látja, hogy a szeretete még mindig elismerést követel. Másoknak akar szolgálni, de elégedettséget érez, amikor dicsérik. Szeretne adni a Teremtőnek, de örömöt érez a közelségében. És ez a felismerés tűzként ég.

A Lo Lishma ideje az igazi spirituális munka ideje – az az időszak, amikor az ember küzd az egoizmus felülmúlásáért, de azt egyre élőbbnek, ravaszabbnak és finomabbnak találja, mint korábban. Minden vereség a megújító fény iránti kiáltássá válik. Minden álszentség leleplezése egy újabb fok a átalakulás létráján.

Baal HaSulam írja, hogy a Lo Lishma állapota olyan magas, hogy még csak meg sem tudjuk fogni; közelebb áll a Lishma-hoz, mint amit jelenlegi megértésünk elérhet. Érezni, hogy nem tudunk tisztán szeretni, szenvedni, mert még mindig számolunk az önös haszonnal, máris a Mennyország küszöbén állunk.

Végső célunk a Lishma – csak a Teremtőért létezni és cselekedni, mások iránti szereteten és adakozáson keresztül. Amíg bármilyen jutalmat számolunk magunknak – legyen az becsület, öröm, vagy akár a „spirituális” érzés öröme –, addig kívül maradunk. Még mindig elválaszt minket a Teremtőtől a forma különbsége, az ellenkező szándék.

A Lo Lishma azonban nem kudarc. Ez a két világ közötti szent híd. Ez az a remegő pillanat, amikor az ember szíve tele van adni vágyással, de kezei még mindig az önszeretet által vannak megkötve. Ez az a fájdalom, amikor meglátjuk az igazságot – hogy még a legnemesebb szándékainkban is ott van az ego mérge – és a tehetetlenség, amikor rájövünk, hogy egyedül nem tudunk megszabadulni tőle.

Ez a tehetetlenség lesz az igazi ima lényege. A Lo Lishma-ban a szív végre megnyílik, és mélyéről felhangzik a kiáltás, amely eljut a Teremtőhöz. Az egoizmus fájdalma, a tiszta szeretetre való képtelenség elviselhetetlen érzése lesz a Lishma fényének hordozója. Csak akkor, amikor már nem tudjuk elviselni saját önérdekeinket, amikor az adni vágyás erősebbé válik, mint a kapni vágyás, kiáltunk élet-halál imával:

„Segíts nekem, hogy minden köteléket elvágjak az egótól. Hadd szeressek úgy, ahogy Te szeretsz, hadd adjak úgy, ahogy Te adsz.”

Ez a kétségbeesett ima – amely a Lo Lishma kínjaiból született – hozza meg a csodát. A fény válaszol, a szív meglágyul, és egy pillanatra eltűnik a korlát. Akkor megízleljük, mit jelent a Teremtőért élni, mások lelkén keresztül lélegezni, önzetlenül, jutalom nélkül cselekedni – tiszta adakozás, tiszta szeretet.

És abban a pillanatban megértjük: a Lo Lishma soha nem volt kitérő. A szülés fájdalma volt, a hajnal előtti sírás. Az önszereteten át vezető út volt az egyetlen módja az önzetlenség elérésének. Az ego, a sötétség, a kudarc – mindez a Teremtő gyengéd keze volt, amely az illúziótól az igazsághoz vezetett minket.

Nem erővel, hanem megadásával lépünk át a Lo Lishma-ból a Lishma-ba – amikor adni vágyásunk annyira abszolút lesz, hogy egész lényünkkel könyörgünk a Teremtőnek, hogy fejezze be a munkát. Csak akkor, azzal a végső imával, nyitja meg a kaput, és a lélek belép a szeretet fényébe, amely nem kér semmit cserébe.