A spirituális csoport mint „anya méh”

„….. De mindig emlékeznünk kell a társadalom céljára. Ellenkező esetben a test elhomályosítja a célt, mivel a test mindig a saját érdekeit tartja szem előtt. Emlékeznünk kell arra, hogy a társadalom kizárólag mások iránti szeretet elérése érdekében jött létre, és hogy ez lenne az ugródeszka Isten iránti szeretethez.

Ezt konkrétan úgy érhetjük el, hogy azt mondjuk, hogy szükségünk van egy társaságra, hogy barátunknak jutalom nélkül adhassunk…

Ehelyett emlékeznünk kell arra, hogy a társaság mások iránti szeretet alapján jött létre, így minden tag a csoporttól mások iránti szeretetet és önmaga iránti gyűlöletet kap. És látva, hogy barátja igyekszik feladni önmagát és másokat szeretni, mindenki beolvad barátai szándékaiba …”

— Rabash, „A barátok szeretetéről”

Mindannyian csapdába estünk ebben a világban, mint az óceán mélyén egy tengeralattjáróba bezárt utasok – bezárva, kiút nélkül. Vagy elpusztítjuk egymást növekvő egoizmusunkkal, vagy megtanuljuk azt semlegesíteni, és akkor a fullasztó nyomás végtelen fénytérré változik. Ami először sötét, nehéz börtönnek tűnt, hirtelen anyaméh lesz.

Először ez elviselhetetlen. Az ego fullasztó, a levegő ritka, és a kétségbeesés vaskarokkal szorítja a szívet. De ha az ember megadja magát, ha elfogadja a Bina – az adakozás ereje – uralmát, és meghajol előtte, akkor a sötétség belülről lágyan ragyogni kezd. A tengeralattjáró nyomasztó falai melegséggé és gondoskodássá olvadnak. Ugyanaz a sír, amely egyszer élve eltemetett, méhévé válik, amely új életet ad nekem.

A sír és a méh egy és ugyanaz a hely – csak a hozzá való viszonyom változik. Amikor küzdök a körülmények ellen, eltemetve érzem magam. Amikor elfogadom őket a Teremtő szerető útmutatásaként, táplálva és újjászületve érzem magam. Ebben az alávetésben, ebben a felsőbb erő előtti önmegsemmisítésben fedezem fel az adakozás jóságát.

Ebbe a világba olyan szívvel születünk, amely csak kapni akar, de abban a szívben ragyog egy rejtett szikra – a szív pontja, a felsőbb világ magja. Egész munkánk abból áll, hogy a nagy önszeretet hegyéről átvisszük a fontosságot arra a kis szikrára, amely mások iránti szeretet. Ahogy ápoljuk ezt a szikrát, az növekszik, míg egoista világunk visszaszorul egy egyszerű fekete pontra a hatalmas fehér Fényben.

Minden spirituális mozgalom ezen a fontosságcserén alapul: az adakozás szikrája a végtelenségig növekszik, míg az én összezsugorodik. A spirituális embrió az anya méhében, a Bina-ban növekszik, pontosan azért, mert csak a Fényre, az adakozásra figyel, és figyelmen kívül hagyja saját érdekeit.

Ez azonban nem könnyű. Abban a pillanatban, amikor az ember elkezdi semmisíteni önmagát, az ego még nagyobb dühvel ébred fel – figyelmet, eredményeket, hírnevet, elismerést követelve. Minél inkább el akarunk tűnni a felsőbb erő előtt, annál hangosabban kiált az ego a létezésért. És pontosan ez a feladat, amelyet a Fentről kaptunk: beleegyezni abba, hogy semmivé váljunk, érezni, hogy nincs semmi, amit magunknak kellene megtartanunk – sem most, sem soha.

Csak akkor, ha beleegyezünk abba, hogy nullára zsugorodjunk – arra az egyetlen pontra, ahol önmagunkat semmissé tesszük –, akkor tudunk átjutni a tű szeme-n az új világba. Az a keskeny átjáró, az a fullasztó nyomás a Sínai-hegy – a gyűlölet és a kétség hegye. Előtte állni, és mégis beleegyezni abba, hogy az értelem felett a hitben maradunk, ez a készenlét a Tóra, a korrekció erejének befogadására.

A Teremtő útján való előrehaladás nem az akadályok legyőzéséről szól, hanem arról, hogy ragaszkodunk a rajtuk felüli tapadási ponthoz. Az embrió nem küzd a méh ellen, egyszerűen csak tapad, és hagyja, hogy az anya cselekedjen. Így nekünk is engednünk kell, hogy a felsőbb erő rajtunk keresztül működjön. Csak arra törekszünk, hogy érezzük, hogy Ő cselekszik, hogy minden esemény és hatás „Nincs más, csak Ő”

És akkor az embrió növekszik – nem azzal, hogy magába fogad, hanem azzal, hogy minden új zavart a megosztás erejével tölt meg. Minden kétség, minden sötétség a spirituális szövet egy újabb sejtjévé, a Fény egy újabb edényévé válik.

A testi életben a test természetesen elutasít minden idegent. A szálka gyulladást okoz; a transzplantált szív túléléséhez az immunrendszer elnyomására van szükség. Az embrió azonban – egy teljesen idegen test – tökéletes elfogadásra talál az anyjában. A test nem küzd ellene, hanem táplálja és védi. Miért? Mert ott a Bina magasabb törvénye működik, a feltétel nélküli adás törvénye, amely túllép az ego elutasító mechanizmusán.

Így kell lennie a spirituális úton is: a csoportnak kell lennie ennek a méhnek, ennek az inkubátornak, ahol mindenki feladhatja önmagát és táplálkozhat. De a méhbe való belépés teljes átadást igényel. Ahogy az embrió semmit sem tesz hozzá saját növekedéséhez, úgy nekünk is el kell engednünk minden önkontrollt, és hagyni, hogy a felsőbb erő a társadalmon keresztül formáljon minket.

A csoport lesz a méhlepény, a Teremtővel való kapcsolat edénye. Minden szükségeset biztosít – meleget, táplálékot, útmutatást – az egyén érzékenységének megfelelően. De ha valaki nem törődik vele, ha csak alkalmanként jár órára, elszakadva a csoport szívverésétől, akkor a méhen kívül marad, élettelenül, fejletlenül.

A csoporttól kapni azt jelenti, hogy úgy ragaszkodunk hozzá, mint az embrió az anyjához. A csoport az a környezet, ahol a hit valósággá válik, ahol a magasabb erő áramolhat a kölcsönös odaadásunkon keresztül. Ezen a spirituális méhen belül két világ között élünk – természetünknél fogva még mindig egoisták vagyunk, de már a kollektíva lelke által lélegzünk.

És itt rejlik az egész folyamat kulcsa:

Minél jobban próbálok saját ellenállásom ellenére kapcsolódni a csoporthoz, annál nagyobb a sikerem. Az igazi spirituális cselekvés mindig szembemegy az egóval. Ha valami könnyűnek tűnik, az még mindig az ego területéhez tartozik. Az igazi szeretet, az igazi adakozás emberfeletti erőfeszítést igényel – és ezt az erőfeszítést magának a Teremtőnek kell támogatnia.

Csak a csoporton belül szerezhetem meg ezt a valódi vágyat a spiritualitás iránt. Ott, látva barátaim küzdelmét, kudarcait, újjáéledését, „megvásárolom” tőlük a felsőbbrendű élet iránti vágyat. A spirituális csoport az anya méhe, ahol embrióvá válhatok, elkezdhetek másokért élni, belélegezhetem egy új világ levegőjét.

De egy ilyen fejlődéshez visszatartó erőre van szükség – egy kollektív immunrendszerre, amely megakadályozza a spirituális abortuszt. Ez az erő a kölcsönös garanciánk, egymás iránti és a közös cél iránti rendíthetetlen elkötelezettségünk. És mindenekelőtt az a kérésünk, hogy maga a Teremtő írja alá és tartsa fenn ezt a garanciát.

Ebben a méhben egyszerre kell lennem embrió és anya. A legkisebbnek kell lennem – teljesen önmagamat feladva – és ugyanakkor a legnagyobbnak, aki táplálja és körülveszi a többieket. Ez a spirituális élet csodálatos kettőssége: befogadni és befogadva lenni, megszületni és életet adni.

Amikor belépek ebbe az egóm feletti állapotba, megtartva csak a fizikai létezéshez szükségeseket, nem magamért, hanem a Teremtő céljáért kezdek élni. Akkor együtt hozunk létre valami teljesen újat – egy kollektív babát, a közös lelkünket –, amely képes érezni, szeretni és partneri viszonyba lépni magával a Teremtővel.

Ez a spirituális méh csodája: a legsötétebb bezártság mélyéről kezdődik az örök élet.