A gondolat a vágy eredménye

„….. A gondolat a vágy eredménye. Az ember arra gondol, amit akar. Nem gondol arra, amit nem akar. Például az ember soha nem gondol a halálának napjára. Éppen ellenkezőleg, mindig az örökkévalóságra gondol, mert ezt akarja. Így az ember mindig arra gondol, ami számára kívánatos.

A gondolatnak azonban van egy különleges szerepe: fokozza a vágyat. A vágy a helyén marad, nincs ereje kiterjedni és cselekedni. Mivel azonban az ember gondolkodik és elmélkedik egy kérdésen, és a vágy arra kéri a gondolatot, hogy adjon tanácsot és útmutatást a vágy megvalósításához, a vágy növekszik, kiterjed és a gyakorlatban is cselekszik.”

(Baal HaSulam, Shamati 153., A gondolat a vágy eredménye)

Minden, ami létezik, egy gyökérből származik: a fogadás vágyából. E vágy előtt nem volt semmi. A Teremtő létrehozott egy vágyat – egy edényt – és ezen keresztül minden érzés, gondolat és világ kialakult. Ez a vágy a teremtés alapanyaga, minden teremtmény lényege. Mindaz, amik vagyunk, mindaz, amit érzékelünk, egyszerűen ennek a vágynak a különböző kifejezései és konfigurációi.

Ebből az alapból fakad egy fontos elv: a gondolat a vágyból születik. Nem lehet olyanra gondolni, amit valamilyen módon nem akarunk. A vágy megelőzi a gondolatot; megidézi, felhasználja és a beteljesülés felé irányítja. A gondolat olyan, mint egy szolgáló, egy hűséges hírnök, aki az akarat előtt fut, hogy előkészítse azokat az eszközöket, amelyekkel a szív vágya megvalósulhat.

A gondolatnak azonban különleges és paradox szerepe van. Noha a vágyból születik, finomíthatja és emelheti azt. Ha valakinek kicsi vagy homályos vágya van, a folyamatos és tudatos gondolkodás kibővítheti, tisztázhatja és erőteljes, érett törekvéssé alakíthatja azt. A kitartó elmélkedés olyan, mint a napfény, amely táplálja a magot – életet, irányt és erőt ad annak, ami korábban csak halvány hajlam volt. A gondolat állandóságán keresztül még a gyenge vágyakozás is meghatározó erővé válhat az ember életében.

Így az embert nem az alapján mérik, hogy mit gondol, hanem az alapján, hogy mit kíván – mert a vágy határozza meg a gondolat irányát. És mégis, az, ahogyan az ember használja a gondolatot, határozza meg, hogy az a vágy nagyság felé növekszik-e, vagy eloszlik a trivialitásban. A gondolat egy eszköz, egy szobrász, aki formálja az akarat nyersanyagát.

Ezért kell az embernek gondosan kiválasztania a gondolkodást tápláló környezetet – az olvasott könyveket, a közeli barátokat és tanárokat, a hallott és ismételt szavakat. Mindezek a hatások formálják az elmét, és az elmével együtt a szívet is. Ha az ember olyan társadalommal veszi körül magát, amely magasabb célokat tűz ki maga elé – a szeretetet, az egységet és az adakozást –, akkor egyre nagyobb vágyat ébreszthet magában éppen ezekre a célokra.

Még ha valaki csak kis vágyakozással is születik – amit a Kabbala a szív pontjának nevez –, a helyes gondolkodás és a megfelelő környezethez való kapcsolódás kitartásával ez a szikra nagy lánggá nőhet. Az elme, amely folyamatosan a spirituális célra koncentrál, stabilizálja és megerősíti a szívet, amíg az képes lesz érzékelni a magasabb világot – a szeretet és az adakozás birodalmát.

Azt mondják: „Éjjel-nappal meditál az Ő törvényén.” Ez azt jelenti, hogy mindig törekedni kell az élet célja felé való folyamatos belső orientáció fenntartására, szem előtt tartva az egység és az élet Forrásával való összetartozás gondolatát. Minél inkább fenntartjuk ezt a fókuszt, annál inkább átalakul, megtisztul és kibővül a vágy, amíg képes lesz befogadni az örök fényt.

A gondolat és a vágy közötti dinamika képezi a spirituális munka lényegét. A vágy gondolatot szül, a gondolat pedig emeli a vágyat. Amikor ez a kettő harmóniában és szándékosan működik együtt, az embert egy új belső világba vezeti – ahol a személyes akarat összeolvad az emberiség kollektív akaratával, és az önmagunk és mások közötti határok egyetlen, élő rendszerbe oldódnak fel, Adam HaRishon, az első és örök ember lelkébe.

Az ilyen belső munkán keresztül az ember fokozatosan megtanulja, hogy minden fejlődés attól függ, hogy a befogadni akarás átalakuljon adni akarássá. A gondolat lesz az az eszköz, amellyel a vágyat eme átalakulás felé irányítják. És amikor a vágy végül az adás formáját ölti, a gondolat szentté válik – megvilágítva ugyanazzal az erővel, amely létrehozta.

Végül is az élet célja nem a vágy elnyomása, hanem annak irányítása a gondolat erejével a valódi beteljesülés felé: a Teremtőhöz való hasonlóság felé, aki abszolút szeretet és adakozás. Amikor az elme és a szív egyesül ebben az egyetlen törekvésben, az ember beteljesíti a teremtés okát – örömet szerez a Teremtőnek azzal, hogy hozzá hasonlóvá válik.