Hiány, hit és áhítat

(Baal HaSulam „A hiány feltárása” című műve alapján, Shamati 213.)

A hiány mint alap

„A legfontosabb, az alapvető dolog a hiány növelése. Mert a szentség egész szerkezete erre az alapra épül, és az épület szilárdságát az alap mélysége alapján mérik.”

Minden a hiányból indul ki.

Minél mélyebben érzi az ember a hiányát – azt az érzést, hogy valami lényeges hiányzik a Teremtővel való kapcsolatából –, annál erősebb a spirituális szerkezet, amely erre az alapra épülhet. A szentség teljes belső világa egyedül ezen az alapon áll.

Baal HaSulam írja, hogy sokféle indíték késztetheti az embert a munkára, de ha az indíték nem a valódi célra irányul – az adakozásra, a szeretetre, a Teremtő elégedettségének elérésére –, akkor az alap hibás, és az egész szerkezet összeomlik. Bár azt mondják, hogy a Lo Lishma-tól (saját érdekből) eljutunk a Lishma-hoz (a Teremtő érdekében), ez az átmenet hosszú időt vehet igénybe, hacsak az ember nem tér vissza folyamatosan a helyes célhoz.

Ahhoz, hogy erős spirituális alapot építsen, az embernek folyamatosan szem előtt kell tartania az igazi célt –

„Mindig az Urat tartom szemem előtt.”

Amikor az ember hiszi, hogy „az egész föld tele van az Ő dicsőségével”, úgy érzi, hogy minden pillanatban a Király előtt áll, félelemmel és szeretettel telve, külső emlékeztetőkre nincs szüksége. Ebben a tudatosságban természetesen semmissé teszi magát a Teremtő előtt.

A hiány mélysége határozza meg az épület magasságát

Az ember egész spirituális épülete – kapcsolata a Teremtővel és mások iránti szeretete – belső hiányérzetén alapszik. Ha a hiány gyenge vagy önérdekkel keveredik, a szerkezet nem állhat meg.

De ha a hiány tiszta – ha az ember csak adni akar, nem pedig kapni –, akkor az egész spirituális palota felépülhet ezen az alapon.

„Nem elég, ha az embernek van egy kis pontja a szívében. A Teremtő felébreszti ezt a pontot, de nekünk meg kell nagyítanunk.”

A szívben lévő pont az ébredés első szikrája, de azt ki kell bővíteni – tanulás, barátainkkal való kapcsolat, tudatos erőfeszítés révén –, amíg az egész lényünket kitölti. A hiányosság mélységének megfelelően alakul az épület magassága, amíg el nem éri a teljes korrekciót – a 125 fokos emelkedést.

A cél állandó tudatossága

A „Mindig az Urat tartom szemem előtt” kifejezés azt jelenti, hogy állandó tudatosságban élünk, hogy minden pillanat, minden lélegzet, minden találkozás egyetlen forrásból származik –Nincs más, csak Ő.

Amikor ez a tudatosság természetessé válik, az embernek nem kell meggyőznie magát vagy gyakorolnia a hitet. Egyszerűen csak úgy érzi, hogy a Teremtő jelenlétében jár. Ez a felfogás csendes áhítattal és gyengéd szeretettel tölti el – egy belső nyugalommal, ahol a Teremtő mindenhol és mindenben érezhető.

Természetes szeretet és spirituális szeretet

Baal HaSulam a Teremtő szeretetét egy anya ösztönös szeretetéhez hasonlítja gyermeke iránt – egy olyan szeretethez, amely gondolkodás és számítás nélkül működik. Az anya nem dönt úgy, hogy szeret, egyszerűen csak szeret. Érzékei automatikusan szolgálják gyermekét.

„Ahogyan az anya érzékei önmaguktól működnek gyermeke iránt, úgy kell a spirituális szeretetnek is természetessé válnia számunkra.”

De ez a spirituális szeretet nem ösztönös; tudatosan kell felépíteni, a felsőbb Fény hatásának segítségével. A tanulás, az összekapcsolódás és a közös imádkozás révén felébresztjük ezt a Fényt, és az átformálja természetünket. Lassan a mások iránti szeretet olyan természetessé válik, mint az anya szeretete – de egy magasabb, spirituális szinten, az önérdeken túl.

Amikor a barátok egyesülnek ebben a közös szándékban, olyanok lesznek, mint egy egyetlen élő test szervei – egy szív, egy agy, egy rendszer. A Teremtő ezután belép és megeleveníti ezt a testet; ezt a kollektív állapotot nevezi a Kabbala léleknek.

A gyakorlati munka: a hiányosság feltárása

Baal HaSulam azt mondja:

„A legfontosabb az, hogy sajnáljuk a hit hiányát. Ha valaki nem érzi, hogy hiányzik belőle az adakozás képessége, akkor kérnie kell azt a képességet, hogy érezze ezt a hiányt, mert hiányosság nélkül nincs edény, amely befogadná a megtöltést.”

A spirituális munka első lépése nem a megtöltés kérése, hanem a hiány érzésének kérése.

Ha nem érzem a kapcsolat hiányát, ha közömbös vagyok a Teremtő és köztem lévő távolság iránt, akkor imádkoznom kell, hogy érezzem azt a távolságot. Mert hiány nélkül nincs edény, és edény nélkül nem juthat be a Fény.

Ezt megtanulhatjuk barátainkból: amikor látjuk, hogy mások hogyan törekszenek a kapcsolódásra, hogyan fejezik ki törődésüket és kölcsönös szeretetüket, jó irigység ébred bennünk – „a bölcsek irigysége növeli a bölcsességet”.

Ez az irigység növeli hiányérzetünket, élesíti vágyakozásunkat, és a szívünk mélyéből imát teremt. Egy ilyen ima nem maradhat megválaszolatlan.

Hit, félelem és az út befejezése

„Mindig az Urat tartani magam előtt” azt jelenti, hogy azzal a tudattal élni, hogy minden gondolat, érzés és esemény közvetlen beszélgetés a Teremtővel. Amikor az ember egyenlővé teszi tulajdonságait a Teremtőével – amikor elsajátítja az adakozás tulajdonságát –, akkor kezdi érezni, hogy valóban a Király előtt áll.

A hit ebben az értelemben nem vak hit.

A kabbala szerint a hit a Teremtő érzékelését jelenti – a szeretet és az adakozás felsőbb erejének kézzelfogható érzését önmagunkban.

Amennyire az ember elsajátítja ezt a tulajdonságot, annyira érezni fogja a Teremtőt.

Ennek az érzésnek a hiánya a hit hiányának nevezhető.

Így a hit egyenlő az adakozással. Az adakozás erejével – amelyet Bina fényének nevezünk – érzékeljük magát az Adakozót. Minden tanulás, minden ima, minden belső munka csak ennek a tulajdonságnak a megszerzésére irányul.

A hit, mint élő ruha

Amikor a hit állandósul, úgy veszi körül az embert, mint egy szellemi ruha. Minden gondolatot és vágyat egy elv szerint mérünk: közelebb visz-e az adakozás tulajdonságához, vagy távolabb?

Ez az, amit jelent „az észszerűség feletti hitben” élni – nem a logika vagy az érzelmek vezérelnek, hanem az, hogy mennyire hasonlítunk a Teremtőre.

Félelem: a szeretet méhe

Az a hit, hogy „az egész Föld tele van az Ő dicsőségével”, félelemmel tölti el az embert. Ez a félelem nem a büntetéstől való félelem – hanem az a remegő aggodalom, hogy elveszíthetem a kapcsolatot, hogy nem tudok örömet szerezni a Teremtőnek vagy a barátaimnak.

Ez a szétválasztástól való félelem.

„Ez a félelem a bölcső, amelyben a szeretet növekszik.”

Félelem nélkül a szeretetnek nincs edénye, amelyben létezhetne. A félelem adja a szeretetnek a formáját és mélységét, mint egy pohár, amely a bort tartja.

Az összes 125 fokozatban a kérdés továbbra is fennáll: Mitől félek?

Ha magamért félek, az még mindig egoista félelem.

Ha attól félek, hogy elveszítem a kapcsolatot, hogy nem tudok adni, akkor ez szent félelem – az igazi szeretet kezdete.

A félelemre épülő szerelem

„A szerelem csak a félelem alapjain keletkezik. Először remegek attól a gondolattól, hogy károsíthatom a kapcsolatot vagy elveszíthetem a köteléket a Teremtővel; majd a szerelem elkezd virágozni ezen a remegésen.”

A félelem megóvja a szerelmet az egoista torzítástól. Tisztán tartja a kapcsolatot.

És ahogy a félelem mélyül, a szerelem végtelenül növekszik rajta, rétegről rétegre, fokról fokra.

Az út a teljes hithez

Baal HaSulam így zárja:

„És hinni kell abban, hogy a Teremtő meghallgatja minden száj imáját, és hogy ő is megmenekül a teljes hit által.”

A teljes hit – Emunah Shlemah – azt jelenti, hogy az ember megszerzett minden vágyára kiterjedő adományozási erőt. Bármi is ébred fel benne, azt csak a Teremtő örömére használja.

Amikor minden vágy átalakul adakozásba, a lélek a szeretet tökéletes edényévé válik, és a Teremtő benne lakozik.

Ez a javítás vége – a teremtett lény és a Teremtő teljes egysége, amely teljes egészében a hiányosság mélységén, a hit tisztaságán és a félelem szentségén alapul.