„Amikor az ember a menny és a föld között találja magát, nem kér semmi extrát, csak a hit fényét – hogy a Teremtő megvilágítsa a szemét, hogy élhessen. Ezt nevezik „a Shechina porból való felemelésének”. És egy ilyen ima minden szájból elfogadott.”
— Baal HaSulam, Shamati 113., „A tizennyolc ima”
A tanítás lényege egyszerű és mélyreható: senki sem érheti el egyedül a Teremtőt. Minden lépés felé másokon keresztül vezet – a törődésen, a kapcsolaton, a közös vágyon keresztül, amely az elkülönült szíveket egy élő lélekké köti össze.
A „Tizennyolc ima” nem egyéni kérésekkel foglalkozik, hanem az egységgel. A tizennyolc áldás két mozgást szimbolizál – a szeretet és az adakozás áramlását felülről, valamint a vágyakozást és a hálát alulról. Csak akkor jelenik meg az igazi ima, amikor ez a két irány találkozik egy egyesült csoport szívében.
Az ember szép szavakat mondhat, de ha azok elszigeteltségből fakadnak, nem hallják meg őket. De amikor tíz ember – vagy akár csak két, aki valóban egyesül – egy szándékkal gyűlik össze, közös vágyuk olyan edényt alkot, amelyben a magasabb erő lakozhat. Ez a kollektív vágy, amelyet minyan-nak neveznek, hidat képez a teremtés és a Teremtő között.
Együtt imádkozni azt jelenti, hogy feladjuk önmagunkat a többiek előtt, hogy befogadjuk fájdalmukat és reményeiket, mintha a sajátjaink lennének. Mindenki lealacsonyítja önmagát, teret ad a barátainak, és együtt emelik fel közös kérésüket: nem kényelmet, sikert vagy megértést kérnek, hanem a szeretni és adni tudás erejét. Egy ilyen ima már a Teremtő birodalmához tartozik; az Ő saját tulajdonsága tükröződik az emberi szívekben.
A szenvedés ebben az értelemben csak előkészítés – ösztönzés arra, hogy érezzük egymástól való függőségünket. Az imádkozás azonban helyettesítheti a szenvedést. Amikor felülemelkedünk személyes gondjainkon, és egyesülünk a kölcsönös felelősségben, enyhítjük az élet keserűségét, és a fájdalmat együttérzéssé alakítjuk. Maga a kapcsolat lesz a megváltásunk.
A szövegben említett „nemkívánatos személy” egyszerűen csak az, aki elszigetelten marad – még nem képes kapcsolódni a csoporthoz. Amint az ember kilép az önérdeklődésből, és másokkal közös szándékban egyesül, részévé válik annak az élő hálózatnak, amely közvetlenül kapcsolódik a szeretet forrásához.
„Irgalomért” imádkozni azt jelenti, hogy erőt kérünk ennek a kapcsolatnak a fenntartásához – a kötelék életben tartásához szükséges hitet, alázatot és odaadást. Ebben az állapotban a Teremtő minden hangot meghall, még a leghalványabbat is, mert minden hang egybeolvad.
Az igazság az, hogy a Teremtő csak a köztünk lévő térben – a gondoskodás, a támogatás és a kölcsönös adakozás láthatatlan szálaiban – nyilvánul meg. Minél jobban szőjük ezeket a szálakat, annál világosabbá válik az Ő jelenléte. Egymáson keresztül és egymásért építjük azt a tartályt, amely befogadhatja Őt.
És ez a tizennyolc ima lényege: egyetlen emberi szív, amely sok szívből áll, és egy ritmusban ver – a szeretet ritmusában, amely végtelenül áramlik a teremtés és Teremtője között.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás