Rejtettség

„….. Ez azért van így, mert a munka lényege pontosan ott van, ahol ellenállás van. És ezt Alma-nak [arameus: világ] nevezik, a He’elem [elrejtés] szóból. Tehát, ha van elrejtés, akkor van ellenállás, és akkor van hely a munkának. Ez a jelentése a bölcseink szavainak: „Hatezer év a világ, és egy romba dőlt.” Ez azt jelenti, hogy az elrejtés tönkre fog menni, és nem lesz több munka. Inkább a Teremtő szárnyakat készít neki, amelyek fedelek, hogy legyen munkája…”

(Baal HaSulam, Shamati 100., „Az írott Tóra és a szóbeli Tóra – 1”)

Félelem – Hogyan rejtőzhetünk el a Teremtő elől?

Az emberi élet célja nem az, hogy kényelmesen éljünk vagy örömöket halmozzunk fel, hanem hogy a Teremtő igazi partnereivé váljunk – hogy tudatosan, kölcsönösen és szeretettel kapcsolódjunk hozzá. Mégis, a kezdetektől fogva teljes ellentétben állunk vele. Míg a Teremtő természete tiszta adakozás, feltétel nélküli szeretet és korlátlan adás, addig a mi természetünk ennek teljes ellentéte: önközpontú, számító, mindig azt keresi, ami „nekem” előnyös.

Mintha a Teremtő lenne a végső pozitív töltés, mi pedig a negatív. Ha közvetlenül kapcsolódnánk hozzá, minden előkészület és ellenállás nélkül, „rövidzárlatot” okoznánk. Szeretetének hatalmas ereje teljesen elnyelne minket, mint egy védelem nélküli vezetéket, amelyet villámcsapás ért.

Ezért köztünk és a Teremtő között egy egyedülálló elrejtő rendszernek kell lennie – mint egy ellenállás egy elektromos áramkörben –, hogy tudatos erőfeszítéssel fokozatosan közeledhessünk Hozzá, amíg biztonságosan meg tudjuk tartani a fényét.

A rejtőzködés célja

Először is, ezt a rejtőzködést maga a Teremtő rendezi el. Elrejti előlem jelenlétét, hogy saját akaratunkból döntsünk úgy, hogy megkeressük Őt. Ha közvetlenül láthatnánk és érezhetnénk a Teremtő nagyságát, automatikusan szolgálnánk Őt, nem szeretetből vagy választásból, hanem elsöprő kényszerből.

Ezért származik az Olam (világ) szó a He’elem (rejtőzködés) szóból. Maga a világ – az egész valóság, amelyben élünk – a Teremtő elrejtőzködésének eredménye, hogy saját vágyainkon keresztül tudjuk Őt feltárni.

Az igazi munka csak akkor kezdődik, amikor ellenállást érzünk – amikor a Teremtő távolinak tűnik, amikor kételkedünk, amikor az ego hangosabban kiabál, mint a megajándékozási szándékunk. Pontosan ott, a sötétségben kezd kialakulni a spirituális világ.

Megtanulni elrejteni magunkat

Némi spirituális fejlődés után az elrejtés formája megváltozik. A Teremtő megtette a részét – elrejtette magát, hogy mi elkezdhessük a munkát. Most nekünk kell megtanulnunk elrejteni magunkat: eltakarni egoista vágyainkat, hogy azok ne törjenek elő és ne szakítsák meg a törékeny kapcsolatot Vele.

Ez nem könnyű lecke. Csak a tapasztalatok révén tanulhatjuk meg igazán – megízlelve, mit jelent a Teremtő közelségét érezni, majd elveszíteni azt, amikor az egónk újra felébred.

Olyan ez, mint amikor valakinek szerető családja van, de egy pillanatnyi gyengeségében elárulja azt a szeretetet. Amikor rájön, mit vesztett el, elviselhetetlen fájdalmat és szégyent érez. A szeretet valódi volt, de nem tudta visszafogni alacsonyabb ösztöneit – és ez a kudarc lesz a tanítómestere.

Így van ez a spirituális életben is. Amikor megtapasztaljuk a Teremtővel való kapcsolat édességét, majd elveszítjük azt az önérdekeltség felébredése miatt, megízleljük a szétválasztottság valódi keserűségét. Ez a fájdalom – a kapcsolat ismételt elvesztésétől való félelem – lesz belső munkánk alapja.

Ez a spirituális félelem: nem a büntetéstől való félelem, hanem attól, hogy elveszítjük a képességet, hogy viszonozzuk a Teremtő szeretetét.

A félelem, mint a szeretet alapja

Baal HaSulam és Rabash elmagyarázza, hogy a szeretethez vezető útnak át kell haladnia a félelmen. Először meg kell tanulnunk, hogyan rejtsük el az egónkat, hogy ne törjünk ki és ne vegyünk magunknak, mielőtt igazán adni tudnánk.

Amikor érzékeljük, hogy egy rossz gondolat vagy egoista szándék tönkreteheti a Teremtővel való finom köteléket, a szívünk félelemmel remegni kezd. Ez a félelem megtisztít minket – figyelmesekké, finomakká, igaz szerelemre képesekké tesz minket.

Csak az, aki fél a kapcsolat elvesztésétől, lehet megbízható a szeretetben.

A rejtőzködés mint szabadság

Hétköznapi felfogásunkban a rejtőzködés büntetésnek tűnik, mintha a Teremtő elrejtőzne, és mi a sötétben maradnánk. De valójában a rejtőzködés a Teremtő legnagyobb ajándéka – ez az Ő módszere arra, hogy függetlenséget adjon nekünk.

Ha nagysága teljes mértékben kinyilatkoztatódna, kénytelenek lennénk szolgálni Őt, ahogyan az egész természet ösztönösen követi törvényeit. De amikor Ő elrejtőzik, mi szabadon cselekedhetünk, kényszer nélkül. Nem azért dönthetünk úgy, hogy adunk, mert kell, hanem mert akarunk.

Ezt nevezik a kabbalisták „szárnyaknak” (knafayim). A szárnyak fedeznek és védnek, de repülést is tesznek lehetővé. A Teremtőtől elválasztó burkolatok nem akadályok, hanem éppen azok az eszközök, amelyekkel felemelkedhetünk.

Ahogy Rav Laitman gyakran mondja: „A szabadság nem azt jelenti, hogy azt teszed, amit akarsz, hanem azt, hogy szabadon adakozhatsz korlátok nélkül.” Az igazi szabadság nem a Teremtőtől való szabadság, hanem a Teremtőhöz való hasonlóság szabadsága.

A kapcsolat megújulása

Még akkor is, amikor az ember eléri a tökéletességet – amikor a szeretet és az egység a Teremtővel tölti be a szívét –, akkor is kell, hogy legyen elrejtés. Enélkül a kapcsolat megfagyna, nem lenne hely az adakozásnak.

A kabbalisták ezt Tza’ar HaShechina-nak nevezik – az Isteni Jelenlét bánatának. A Teremtő szenved, amikor nem tud adni, mert a teremtett lényeknek nincs mit fogadniuk. Így még a legmagasabb szinten is a Teremtő újra létrehoz egy „szárnyat”, egy leplet, hogy újra felfedezhessük a hiányt, újra vágyakozhassunk és újra adni tudjunk.

Így a rejtőzködés nem akadály, hanem maga az élet pulzusa. Minden rejtőzködés új teret nyit a szeretetnek, a megújulásnak, a mélyebb kapcsolatnak.

A végén

A Teremtő nem azért rejtőzik el, hogy megbüntessen minket, hanem hogy esélyt adjon nekünk, hogy olyanok legyünk, mint Ő. Minden rejtőzködés, minden leereszkedés, minden zavarodottság vagy félelem pillanat egy gondosan megalkotott meghívás, hogy részt vegyünk a létező legintimebb partnerségben – magában a teremtés munkájában.

„Elrejtőzni a Teremtő elől” nem azt jelenti, hogy elmenekülünk Előle, hanem azt, hogy megtanuljuk, hogyan építsünk magunkba ugyanazt a burkot, amelyet Ő is használ velünk szemben – a szeretet burkát. Ezen a közös elrejtőzésen keresztül a Teremtő és a teremtés félúton találkoznak, mint két szerelmes, akik végre megtanulják, hogyan adjanak mérhetetlenül.

És akkor, amikor a rejtőzködésre már nincs szükség, amikor minden burkolat tiszta adakozás lett, a rejtőzködés szárnyai repülés szárnyai lesznek – és felemelkedünk a Teremtő fényébe, nem ajándékokat kereső koldusokként, hanem az örökkévalóságot megosztó partnereként.