A Teremtőt másokon keresztül érezni

„….. Ha Ő nem segít neki, akkor jobb lenne neki meghalni, mint élni. Az ima azt jelenti, hogy „elveszett a szívben”. Minél jobban elveszett valaki, annál nagyobb az imádsága. Nyilvánvaló, hogy aki nem él luxusban, az nem olyan, mint aki halálra ítélték, és csak a kivégzés hiányzik, és már vasláncokkal megkötözték, és ott áll, és az életéért könyörög. Biztosan nem fog pihenni, aludni, vagy akár egy pillanatra is elterelni a figyelmét az életéért való imádkozásról…”

— Baal HaSulam, Shamati 209., „Három feltétel az imádkozásban”

A spirituális úton eljön egy pillanat, amikor az ember kezdi érezni, hogy minden belső keresése, minden imája és vágya az élet legszélére vezette. Ez nem drámai metafora – ez egy pontos, belső igazság. Az ember kezdi érezni, hogy önmagában maradni, a saját egója szűk falai között bezárva, már egyáltalán nem élet. Hanem halál.

Az önmagában élni azt jelenti, hogy elszakadunk a Forrástól, elszakadunk a Teremtő pulzusától, amely minden létezést fenntart. Ilyen állapotban az ember jár, lélegzik, beszél – de belül csak csend és üresség van. Ahogy Baal HaSulam írja: „Ha Ő nem segít neki, akkor jobb, ha meghal, mint hogy éljen.” Amikor az ember valóban rájön erre, a szíve sírni kezd – nem szavakkal, hanem egy szótlan sírással, amely áthatol minden fátylon: „Szabadíts meg magamtól!”

A szív nyílása

Amennyire képesek vagyunk megnyitni a szívünket barátaink felé, annyira kezdjük látni és érezni a Teremtőt – mintha egy kamera nyílását tágítanánk, hogy több fény jusson be. A Teremtő nem valami távoli mennyországban nyilvánul meg, hanem pontosan a szívek közötti térben, amelyek megtanultak megnyílni egymás felé.

Az egyetlen igazi szabadság, amelyet valaha is megtapasztalhatunk, az az adakozás szabadsága – hogy felemelkedjünk önmagunk fölé, és a Teremtő frekvenciáján rezegjünk. Ő tiszta, teljesen önzetlen és feltétel nélküli szeretet és adakozás. Ez a legerősebb, legátütőbb erő az egész valóságban – az egyetlen erő, amely képes áthatolni minden akadályon, feloldani minden falat, életet adni minden létezőnek.

De ahhoz, hogy érezzük, hogy abban éljünk, a legnagyobb árat kell megfizetnünk: fel kell adnunk önmagunkat. El kell jutnom arra a pontra, ahol már nem akarok önmagamért és önmagamban létezni; ahol a csontjaimban érzem, hogy minden önmagamra vonatkozó gondolat elválaszt az élettől. Készen kell állnom arra, hogy hagyjam meghalni a régi „énemet” – hogy ne egy vevő lényként szülessek újjá, hanem egy adó csatornaként.

Készen állok erre?

Készen állok arra, hogy feladjak mindent, ami az eredeti énemhez tartozik?

Készen állok arra, hogy csak a szeretetért éljek, hogy önzetlenül és feltétel nélkül szolgáljam másokat – még akkor is, ha senki sem tudja, hogy létezem?

Ez nem romantikus spiritualitás; ez a legmélyebb belső műtét.

A kapcsolat útja

„Annyira tudok közelebb kerülni a Teremtőhöz” – írja Rabash –, „amennyire közelebb hozom az összes barátomat a Teremtőhöz, egymáshoz való kapcsolataikban, amíg az adakozás ereje mindannyiunkat betölt.” Ez a cselekedet, és ez a cél – és nincs más, csak ez.

Évekbe, sőt évtizedekbe telik, mire eljutunk ehhez a felismeréshez, hallunk róla, elfogadjuk, egy kicsit megértjük – és végül meg is érezzük. Ez az utolsó szakasz a legnehezebb. De ez a javítás munkája.

Csak akkor tudjuk siettetni, ha együtt dolgozunk – „Ish et re’ehu ya’azoru” („mindenki segítse barátját”). Egymáson keresztül felébreszthetjük és rábírhatjuk egymást a kapcsolódásra, sőt, összezavarhatjuk egymást, hogy azt akarjuk, amíg a szív elkezd megnyílni. És ahogy a szív megnyílik, rétegről rétegre – 125 fokos belső kapcsolódás – az ember kezdi érezni, hogy mások belépnek, benne lakoznak, vele egyesülnek.

És ott, pontosan abban a megosztott szívben, kinyilatkozik a Teremtő.

Amennyire az ember a chaver-t – a barátot – önmagaként érez, ugyanolyan mértékben kezdi érezni a Teremtőt. A barát az ember és a Teremtő között áll, mint a fényképezőgép rekesznyílása: minél jobban megnyílik a barát felé, annál jobban kinyilatkoztatja a Teremtőt. Mert minden barátban, minden lélekben a Teremtő lakozik.

Az ego halála és a lélek születése

Egy bizonyos ponton el kell fogadni egy fájdalmas, de felszabadító igazságot: én magam, ahogy születtem, soha nem tudom feltárni a Teremtőt. Az egoista, önközpontú természetem egy átlátszatlan fal. A Teremtő nem tárulhat fel az önérdekeltségben, a személyes öröm, nyereség vagy elismerés iránti vágyban. Fel kell ismernem, hogy a Teremtőt csak magamon kívül tudom feltárni – amikor abbahagyom a saját hasznomra való számolgatást, és a Teremtő erejét tisztán, önzetlenül, feltétel nélkül akarom használni, ahogyan Ő teszi.

És ez a lehetőség csak másokon keresztül létezik. Ezért vannak milliárdnyi ember, számtalan teremtmény és az egész hatalmas valóság rajtam kívül: hogy megtanuljak úgy létezni, ahogy a Teremtő létezik – a szereteten és a szolgálaton keresztül, ami „rajtam kívül” jelenik meg.

Az egó számára ez elviselhetetlen. Egy ilyen átalakulásba belemenni olyan, mint feláldozni magát. Még kérni is lehetetlen segítség nélkül. A szívnek a barátok, maga a Teremtő támogatására van szüksége ahhoz, hogy egyáltalán imádkozni tudjon. Egyedül nem vagyok képes rá.

El kell jutnom oda, hogy érezzem: önmagamban maradni a halál – élettelen, értelmetlen létezés. Csak akkor tudok igazán könyörögni: „Hadd meneküljek önmagamból. Hadd éljek másokban. Hadd éljek Benned.”

Az imádkozás harmadik feltétele

Ez a harmadik feltétel, amelyről Baal HaSulam beszél: amikor az ima élet-halál kérdése lesz. Amikor érzem, hogy ha maradok, amilyen vagyok, csak magamért élek, akkor már halott vagyok; és ha másokért, a Teremtőért tudok élni, akkor örökké fogok élni.

Ez nem intellektuális megértés, hanem a legmélyebb helyről jövő kiáltás: „Teremtő, segíts! Szabadíts meg önmagamtól! Taníts meg másokon keresztül szeretni, másokon keresztül szolgálni, másokon keresztül érezni Téged!”

Amikor ilyen kérés merül fel, nem én imádkozom. A Teremtő imádkozik bennem, arra kérve, hogy mutassa meg magát a szívemen keresztül, amely végre, végre élni akar.

És abban a pillanatban megkezdődik az élet – nem a test vagy az elme élete, hanem a lélek élete, a kapcsolat élete, a Teremtő élete, amely közöttünk nyilvánul meg.