Az önfeladás pontja

„Amikor az ember úgy érzi, hogy egy fal előtt áll, és nem tud tovább haladni, hogy nincs ereje tovább küzdeni, az már a Teremtő irgalma. Mert akkor a Teremtő igazi imát ad neki – a szívéből jövő imát –, és azt az imát a Teremtő soha nem utasítja el.”

— Rabash, 18. levél

Eljön az életben egy pont, amikor kezdek érezni, hogy valami rendkívüli vesz körül. Mintha egy másik világ – magasabb, lágyabb, végtelenül szerető – várna rám a saját érzékelésem vékony fátyla mögött. Érzem körülöttem, minden oldalról gyengéden nyomul. Mégis nem tudom megérinteni. Nem tudom teljes mértékben érezni.

És fájdalmasan megértem, hogy az egyetlen dolog, ami köztem és a túlvilági, örök valóság között áll, az én vagyok.

Még mindig fogva tart magamban – a félelmeim, a számításaim, a végtelen gondolatok arról, hogy „mi lesz velem”. Még mindig hiszem, hogy a világ az én kicsiny énem körül forog. Megvédem magam, igazolom magam, és túl sokat hallgatok a saját elmém suttogására.

„Az ember elméje az egója hírvivője. Csak akkor kezdheti el hallani a Teremtő hangját, ha elhallgattatja a saját elméjét.”

– Rabash

Amíg ezekkel az önmagammal kapcsolatos gondolatokkal élek – hogyan fogok túlélni, mit fogok nyerni, hogyan fognak rám nézni –, addig nincs nyílás, amelyen keresztül az a magasabb fény eljuthat hozzám. Az ego szűk falai között maradok fogva, ugyanazt az állott levegőt lélegezve.

Aztán ránézek a barátaimra – azokra a lelkekre, akik velem együtt járják a spirituális utat. Úgy tűnik, ők már a másik világ küszöbén állnak. Bizalommal néznek rám, hívnak, előre hívnak. Mégis nem bízom meg bennük teljesen. Visszatartom magam. Egy részem még mindig kételkedik.

De ha mélyen hallgatok, rájövök: ezeket a barátokat nem én választottam. Őket választották nekem – ugyanaz az egyetlen erő, amely az egész valóságot irányítja. Maga a Teremtő rendezte el őket körülöttem, mint tükröket, amelyek visszatükrözik a meghívását.

„A barátok szeretete nem a cél elérésének eszköze; hanem az a hely, ahol a Teremtő megnyilvánul.”

— Rabash

És rajtuk keresztül – a szemükön, a törődésükön, a türelmükön keresztül – a Teremtő szól. A leckék, az írások, az évekig tartó tanulás során suttogja: „Gyere közelebb. Minden, amit eddig tettél, csak felkészülés volt. Most a bizalmadra várok.”

Visszatekintve az évekre – évtizednyi erőfeszítésre, korai kelésekre, leckékre, áldozatokra. És felteszem magamnak a kérdést: mi értéke van mindezeknek, ha még mindig nem bízom? Ha még mindig kételkedem abban, hogy mindez valódi? Hogy valóban átléphetek ebből az ideiglenes illúzióból a Teremtő élő valóságába?

Minden a hitről függ – nem a képzeletbeli hitről, hanem a belső ragaszkodásról.

Bízom-e ezekben a barátokban, a Teremtő hírvivőiben?

Bízom-e a tanítóban, aki az életét adta, hogy felébresszen minket?

Bízom-e a kabbalistákban, akik írásaikat úgy hagyták hátra, mint egy égből lelógó kötelet?

Bízom-e magában a Teremtőben, aki csak azért rejtőzik el, hogy én keressem Őt?

„A hit azt jelenti, hogy úgy járunk, mintha már látnánk, hogy a Teremtő tölti be a világot. Még ha a szemünk nem is látja, a szívünknek el kell döntenie, hogy rajta kívül nincs más.”

— Rabash

Hogyan érhetem el ezt a hitet – hogy átadjam kicsiny, remegő önmagamat valami láthatatlan kezébe? Hogyan engedhetem el mindazokat a horgonyokat, amelyek ehhez a hamis kontrollérzethez kötnek?

Olyan érzés, mintha a sötétségbe lépnék – egy levegőtlen ürességbe, ahol minden ismerős eltűnik. Az elmém figyelmeztet, a szívem ellenáll, a testem fél. De valami belülről suttogja, hogy a sötétség mögött a szabadság rejlik.

„Amikor az ember beleegyezik, hogy a Teremtőért a sötétségben járjon, ez a sötétség lesz a fény hordozója.”

— Rabash

Ha valóban megkérem a Teremtőt, hogy szabadítson meg az egómtól, Ő elkezd lebontani a világom alapjait – a logikát, az érzelmeket, az önmeghatározásokat, amelyek szerint éltem. Olyan érzés, mintha elveszíteném a talajt a lábam alatt. De ez a veszteség nem halál – hanem újjászületés.

És ezt nem tudom egyedül megtenni. Segítenünk kell egymásnak. Meg kell fogni egymás kezét, és együtt kérnünk: „Adj nekünk hitet. Adj nekünk vágyat, hogy megadjuk magunkat.” Még ha úgy is tűnik, mintha elhagynánk Egyiptom kényelmét, és a sivatagba sétálnánk, még ha eleinte élettelennek is tűnik, megéri. Mert ez az átadás révén új élet kezdődik – egy élet, amely túllép az önmagunkkal való törődésen, egy olyan látásmód, amely mindenben a Teremtő tökéletességét látja.

„Amikor a barátok egyesülnek, és csak egy dolgot kérnek – hogy hitük legyen az ésszerűség felett –, a Teremtő beléjük öltözik, és a sivatag virágba borul.”

— Rabash

Kívülről semmi sem tűnik másnak. A testem ugyanaz marad, a környezetem változatlan. A csoda belül történik. Csakúgy, mint a Tórában, amikor Izráel népe elhagyja Egyiptomot, nem utaznak egy másik földre – hanem átalakulnak.

Az igazi kivonulás belső: elhagyni az ego földjét, és belépni a szeretet és az adakozás földjére. Elhagyni az „én”-t, ami rabszolgává tesz, és elsajátítani a Teremtő tulajdonságait. Ezen átalakulás révén, lépésről lépésre, kezdek rájönni, hogy minden már tökéletes, örök és szeretettel teli.

„Aki megsemmisíti önmagát a Teremtő előtt, úgy érzi, hogy az egész világ a Teremtő gondolata, és ő maga csak egy pont az Ő szeretetében.”

— Rabash

A megadás pillanatában végre abbahagyom a küzdelmet. Nem követelek többé bizonyítékokat. Egyszerűen csak a szívemből suttogom:

„Vigyél ki önmagamból. Hadd éljek benned.”

És ebben a csendes imában a fal elkezd feloldódni.