„Köztudott, hogy a Mochin távozása és a Zivug megszűnése csak a Mochin kiegészítései esetében következik be, és a ZON fokozat magja a Vav és a Nekuda [pont]. Ez azt jelenti, hogy lényegében a Malchutnak nincs több, mint egy pontja, egy fekete pont, amely nem tartalmaz fehéret.
Ha az ember ezt a pontot magként, és nem valami felesleges dolognak fogadja el, amitől meg akar szabadulni, hanem inkább díszítésként tekint rá, akkor azt úgy hívják, hogy „szép lakhely az ember szívében”. Ez azért van, mert nem ítéli el ezt a szolgaságot, hanem elengedhetetlennek tartja maga számára. Ezt hívják úgy, hogy „a Shechina [Isteni jelenlét] porból való felemelése”. Ha az ember az alapot tartja magjának, soha nem eshet le a fokozatáról, mivel a magban nincs eltérés.
— Baal HaSulam, Shamati 127.
1. A lélek fekete pontja
Minden emberben ott rejlik egy apró, csendes pont — a tudat, hogy abszolút függünk a felsőbb erőtől, amely minden életet fenntart. Ezt fekete pontnak nevezik, mert nincs saját fénye. Ez a teremtés lényege – a teremtmény felismerése, hogy a Teremtő nélkül semmit sem ér.
Gyakran sötétségként vagy ürességként látjuk ezt az állapotot. Erőtlennek, megértés, inspiráció vagy érzés hiányában érezzük magunkat. Ez az üresség azonban nem büntetés – hanem az igazság. Ez az a pillanat, amikor minden illúzió eltűnik, és csak a mag marad: a fogadás akarata, amely önmagában sem ragyoghat, sem cselekedhet.
Ha ezt az állapotot életünk alapjaként tudjuk elfogadni, nem pedig hiányosságként, amitől menekülni kell, hanem valami értékes és szentként – ahogy Baal HaSulam írja: „gyönyörű lakhely a szívben” –, akkor ez a szerény pont szolgál horgonyozni. Ebben rejlik a megingathatatlan béke, mert a lényegben nincs megszűnés.
2. Az alávetés ereje
Az egész spirituális út az alávetéssel kezdődik. Alávetni azt jelenti, hogy az ember belső énjét a magasabb valóság előtt meghajlítja – elfogadja, hogy minden a Teremtőtől származik, hogy minden állapot és érzés céltudatos és jótékony, még akkor is, ha az értelem és az érzelmek ellenállnak.
De az ilyen alávetés nem érhető el egyedül. Egy olyan egóban születünk, amely folyamatosan igazolja magát, és elválaszt minket másoktól. Ahhoz, hogy megtanuljuk az alázatot a Teremtő előtt, először az emberekkel szemben kell gyakorolnunk az alázatot – azok felé, akik ugyanazt a vágyat éreznek az igazság és a kapcsolat iránt.
Ha megtanuljuk alávetni magunkat a barátaink előtt – értékelni az ő erőfeszítéseiket, véleményüket és vágyaikat a sajátjaink felett –, akkor megszerezzük azt a képességet, hogy semmissé tegyük magunkat a Teremtő előtt. A csoport egy tükörré válik, amelyben tesztelhetjük őszinteségünket: ha nem tudok meghajolni egy másik szív előtt, hogyan tudnék meghajolni a végtelen előtt?
Ezért a kapcsolat nem külső formalitás, hanem a kinyilatkoztatás eszköze. Másokon keresztül találkozunk a Teremtővel. Az ő vágyaik révén kezdjük megérezni az Ő vágyait.
3. Semmi lenni, és ezért minden lenni
A spirituális érettség akkor kezdődik, amikor abbahagyjuk a semmiség érzése elől való menekülést. A fekete pont, amely egykor szakadéknak tűnt, alapkővé válik. Ebből kezdjük el építeni egy új felfogást – egy olyan felfogást, amely már nem az önfontosságra, hanem a tartozásra épül.
Semmi lenni a Teremtőhöz képest azt jelenti, hogy minden vagyunk a valósághoz képest, mert a Teremtő kitölti azt a teret, amelyet mi magunkból kiürítünk.
Valahányszor feladjuk önmagunk iránti aggodalmunkat, és gondolatainkat az adakozás felé fordítjuk, a felső fény egy sugara behatol. Nem azért, hogy kielégítsen minket, hanem hogy megerősítsen a hitben – hogy emlékeztessen minket arra, hogy rajta kívül nincs más.
Amikor az ember eléri azt az állapotot, hogy semmit sem akar magának – sem tudást, sem örömöt, sem becsületet –, csak azt, hogy szolgálat, szeretet és adakozás révén ragaszkodhasson a felsőbb erőhöz, akkor megtalálta az élet igazi tengelyét. A béke edényévé vált.
4. A kapcsolat hídja
Az ilyen ragaszkodáshoz vezető út az emberi kapcsolatokon keresztül vezet. A Teremtő nem azért rejtőzik el, hogy kínozzon minket, hanem hogy rávegyen minket, hogy egymásban fedjük fel Rajta. Amikor egy másik lélek előtt semmissé teszem magam – amikor hallgatok, támogatok és teret adok mások szellemének, hogy lélegezzen – valójában az összes lélekben lakozó isteni jelenlét előtt semmissé teszem magam.
Ezt nevezik a Shechina porból való felemelésének: az egoista számításaink alatt eltemetett szentség felemelésének. Amikor egy kapcsolati körben minden ember ezt teszi – csökkenti az önérdeklődést, tiszteli a többieket, igyekszik szeretni –, a fekete pontok egy ragyogó gömbbé egyesülnek, és ebben az egységben kinyilatkozik a Teremtő.
Amennyire értékeljük a barátainkat, annyira fontosnak tartjuk a Teremtőt. Amennyire megsemmisítjük magunkat előttük, annyira engedjük, hogy az Ő fénye közöttünk lakozzon. Nincs más út.
5. Minden állapotot felemelkedéssé alakítani
A Teremtő változó állapotok – öröm és bánat, közelség és távolság, magabiztosság és zavarodottság – révén szól hozzánk. Mindegyik lehetőséget kínál ugyanazon egyszerű cselekedet gyakorlására: megsemmisíteni és összekapcsolni.
Amikor a fény ragyog, arra használjuk, hogy megköszönjük és megerősítsük a köteléket. Amikor sötétség leereszkedik ránk, arra használjuk, hogy elmélyítsük a hitet és a szolidaritást. Haladásunk mértéke nem az, hogy milyen magasra emelkedünk, hanem az, hogy milyen szorosan kapaszkodunk, amikor alacsonyan érezzük magunkat.
Ha megtanuljuk magunkat abban a hitpontban horgonyozni – mások által, másokért –, akkor semmilyen hullám nem tud felborítani minket. Akkor még a leereszkedés is felemelkedéssé válik, mert arra használjuk, hogy visszatérjünk a lényeghez, az egyetlen igazsághoz: hogy minden a szeretetből származik, és mindennek az a célja, hogy a szeretetbe vezessen minket.
6. A soha véget nem érő lényeg
A spirituális élet középpontjában az egyszerűség áll: ragaszkodási pontként maradni, olyan akaratként, amely nem kér mást, csak hogy a Teremtőhöz tartozzon, és az Ő szeretetének csatornájaként szolgáljon.
Ez a pont soha nem szűnik meg. Örök, mert nem függ a változó érzésektől. Állandó, mert nem a fogadáson, hanem az adáson alapul.
Minden ember megtalálhatja ezt a horgonyozni. Minden léleknek megvan ez a fekete pontja – a Teremtő szikrája, alázatba burkolózva. Amikor erre építjük az életünket, kapcsolaton, szolgálaton, kölcsönös támogatáson keresztül, belépünk abba a dimenzióba, ahol minden mozdulatlan, teljes és örök.
Ez a „szívben lévő gyönyörű lakóhely” valódi jelentése. Ez nem költői kép, hanem élő valóság – egy önmagától üres, szeretettel teli szív.
7. Nyílt meghívás
Azok, akik a Kabbala bölcsességét tanulmányozzák, tudják, hogy minden világ, minden tanítás egy egyszerű cselekedethez vezet – szeresd felebarátodat, mint önmagadat. Azok, akik még újak ebben, szintén itt kezdhetik, ezzel az egyetlen szándékkal: tekintsünk másokra a Teremtő hírnökeiként, és építsünk kapcsolatot minden különbség felett.
Ebben a kapcsolatban rejlik megváltásunk. A kölcsönös megsemmisítésben rejlik szabadságunk. És az alázatosság fekete pontjában rejlik a teljes végtelen fény.
Ha az ember ezt tartja lényegének, soha nem fog elbukni – mert a lényegben nincs megszűnés.
„Ha ezt az alapot tartja lényegének, soha nem fog elbukni a fokozatából.”
Legyen ez az alapunk – hogy alázatosak, összekapcsolódottak és egymáson keresztül a Teremtőben lehorgonyozottak maradjunk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás