Közös erőfeszítés – Együtt a Teremtő felé

„Dolgoztam, és nem találtam – ne higgyetek.

Nem dolgoztam, és találtam – ne higgyetek.”

(Baal HaSulam, Shamati 232: A munka befejezése)

A kabbala bölcsessége azt tanítja, hogy életünk egyetlen célja az, hogy élő kapcsolatot teremtsünk a Teremtővel – az egyetlen, szerető erővel, amely az egész valóságot működteti. De egy ilyen kapcsolat nem ajándékba adatik. Ez valami, amit lépésről lépésre kell felépítenünk, erőfeszítéssel, imádsággal és folyamatos munkával – nem egyedül, hanem együtt.

Minden nap olyan helyzetekbe kerülünk, amelyek arra ösztönöznek minket, hogy felülkerekedjünk önmagunkon – legyőzzük a lustaságot, a közömbösséget, a büszkeséget és az elszigeteltséget –, és újra megteremtsük a kapcsolatot egymás között. Ezzel a munkával megteremtjük azt a tartályt, amelyben a Teremtő megnyilvánulhat.

A lelket építő munka

A mi világunkban az erőfeszítés azt jelenti, hogy keményen dolgozunk az eredmények elérése érdekében – jó munkát, sikert, kényelmet, elismerést.

De a spirituális világban az erőfeszítés teljesen mást jelent.

Azt jelenti, hogy belső munkával megpróbálunk kapcsolatba lépni másokkal, az ego természetes ellenállása felett.

A Teremtő nem követeli meg, hogy már korrigáltak, tökéletesek vagy szeretettel teltek legyünk.

Csak az erőfeszítést kéri – az őszinte vágyat, hogy legyőzzük természetünket és a kapcsolat felé haladjunk.

„A Teremtő az erőfeszítést számolja, nem az eredményt.”

(Rabash)

Minden egyes egyesülési kísérlet, minden pillanat, amikor felülemelkedünk az elutasításon vagy a közönyön, egy kis nyílást hoz létre a szívünkben. Ezek a kis nyílások együttesen építik fel a lelket – a közös vágyat, amelyben a Teremtő lakozhat.

Az ima mint munka

Néha nincs erőnk dolgozni, kapcsolatot teremteni, vagy akár kapcsolatot kívánni.

Ekkor munkánk imává válik – a szívünkből jövő kiáltássá.

Az ima is erőfeszítés. Nem könnyű valóban változást kérni, feladni a saját irányítást, és segítséget kérni a magasabb erőtől.

Amikor imádságunk valódi – amikor baráti kapcsolatból fakad, nem egy egyén fájdalmából, hanem közös vágyunkból, hogy örömet szerezzünk a Teremtőnek –, akkor az imádság azonnal meghallgatásra talál.

Ez aktiválja a spirituális rendszert, és a felsőbb erő elkezd reagálni, irányítani, felébreszteni és kijavítani minket.

A csoport mint spirituális motor

Senki sem érheti el egyedül a spiritualitást.

Egy ember egyedül nem láthatja magát objektíven, nem emelkedhet felül a saját egóján.

Csak egy csoporton belül – egy kis körben, ahol az emberek ugyanazt a célt követik – tudunk a természetünk ellen dolgozni.

Együtt alkotjuk azt, amit a kabbalisták a Tíznek neveznek.

Ebben a kis csoportban minden barát felelőssé válik a többiekért – támogatja, emlékezteti és inspirálja őket, amikor valaki gyengül vagy elfárad.

Spirituális edényünk nem egy emberben épül fel, hanem közöttünk.

A kapcsolatban, a köztünk lévő láthatatlan térben nyilvánul meg a Teremtő.

Ezért kell mindennapi erőfeszítéseinket a köztünk lévő kötelék megerősítésére, az egység fenntartására és arra fordítanunk, hogy ne magunkra, hanem az egész csoportra gondoljunk, mint egy élő lényre.

„A köztünk lévő kapcsolat a Teremtővel való kapcsolat.”

(Rabash)

Végtelen erőfeszítés

A spirituális munka soha nem áll meg.

Minden pillanat új, és minden állapot megújult erőfeszítést igényel.

Néha könnyedséget, inspirációt, közelséget érzünk.

Máskor üresnek, hidegnek vagy távolinak érezzük magunkat.

De mindkét állapot egyformán szükséges. A Teremtő ezeket a változásokat azért küldi nekünk, hogy továbbra is dolgozzunk – kérjünk, kapcsolódjunk és erősítsük edényünket.

Még ha néha meg is kapjuk a kinyilatkoztatás, az inspiráció vagy az öröm pillanatait, később meg kell „visszafizetnünk” ezt az ajándékot megújult erőfeszítéssel. Ellenkező esetben a hajó eltűnik. Semmi sem marad meg, ha nem folytatjuk a munkát és nem fektetjük bele a szívünket.

Ezt jelenti Baal HaSulam, amikor azt írja:

„Aki nem dolgozott és talált – ne higgy neki.”

Mert mindaz, amit a spiritualitásban kapunk, meg kell feleljen a saját erőfeszítéseink mértékének.

Az ember célja

Emberként a célunk nem az, hogy kényelmesen éljünk, nem az, hogy örömöket vagy tudást gyűjtsünk, hanem hogy átalakítsuk belső természetünket – a fogadásról az adásra, az elválasztottságtól a kapcsolódásig.

Ez azt jelenti, hogy valóban Emberré (Ádám) válunk, ami héberül a Domeh szóból származik – „hasonló” a Teremtőhöz.

Hasonlónak lenni a Teremtőhöz azt jelenti, hogy úgy cselekszünk, gondolkodunk és érzünk, ahogy Ő – szeretetben, adásban, mások iránti törődésben.

És ez a hasonlóság csak együtt érhető el.

A csoportban fokozatosan megtanuljuk, hogyan kell egymásért cselekedni.

Minden barát olyan lesz, mint egy sejt egy testben – csak azért fogad, hogy adjon, csak azért él, hogy támogassa az egész életét.

Amikor a csoport eléri ezt a kölcsönös figyelmet, a Teremtő kinyilatkozik benne, mint az emberiség egyetlen lelke.

Az erőfeszítéstől a jutalomig

Minél többet dolgozunk egymásért, annál inkább rájövünk, hogy a Teremtő már mindent megtesz.

Kezdjük látni, hogy minden gondolatot, minden érzelmet, minden helyzetet Ő rendezett el, hogy az egység felé vezessen minket.

Az egyetlen szabad választásunk az, hogy elfogadjuk az Ő útmutatását – hogy erőfeszítést tegyünk a szeretetre ott, ahol az ego ellenáll, hogy kapcsolatot teremtsünk ott, ahol a szétválasztás könnyebbnek tűnik.

Ha kitartunk, elkezdjük érezni, hogy kis erőfeszítéseink valami hatalmasat ébresztenek fel – a szeretet mezejét, amely áramlik a csoporton keresztül, megtölti a szívünket, és életet ad mindennek.

Ez a munka igazi jutalma:

nem az öröm, nem a kényelem, hanem az az érzés, hogy a Teremtő közöttünk él.

Összefoglalás

• A mi feladatunk az, hogy folyamatosan törekedjünk a kapcsolódásra.
• Az eszközünk a csoport – az a hely, ahol gyakorolhatjuk mások iránti szeretetünket.
• Az erőnk az ima – az a kérés, hogy a Teremtő fejezze be azt, amit mi nem tudunk.
• A célunk a Teremtővel való összekapcsolódás – az egység a valóságot betöltő szeretet erejével.

„Ha mindannyian megpróbáljuk az „én”-t „mi”-re cserélni,

akkor a Teremtő biztosan meg fog jelenni közöttünk.”

(Rav Michael Laitman)

Így „teljesítjük be a munkát”.

Nem egy feladat befejezésével, hanem azzal, hogy vég nélkül folytatjuk – együtt –, amíg minden erőfeszítés, minden ima és minden kapcsolat közöttünk egy hanggá, egy szívvé, egy lélekké válik, amely a Teremtővel beszél.