Az igazi életbe születve

„A Teremtés célja az, hogy örömet szerezzen a teremtményeknek. De ahhoz, hogy a teremtmények szégyen nélkül részesülhessenek ebben az örömben, először is hasonlóvá kell válniuk a Teremtőhöz – ahogyan Ő ad, nekik is adniuk kell.”

— Baal HaSulam, „Bevezetés a Tíz Szfira tanulmányába”

Az egyetlen élő rendszer

Egyetlen, mindent átfogó és egymással integrált élő rendszerben élünk. Minél jobban megvizsgáljuk a természetet – legyen az ökológia, biológia vagy akár a globális gazdaság –, annál jobban látjuk, hogy minden valóban összefügg és egymástól függ. Még a mindennapi nyelvünkben is beszélünk „globális faluról”, arról, hogy „minden összefügg”, arról, hogy „egy pillangó szárnyai megváltoztathatják a világot”.

Mégis, belülről mindannyian a saját zárt, egoista buborékunkban élünk. Egy könyörtelen erő hajt minket: a vágy, hogy saját magunkért kapjunk. Gondolataink, cselekedeteink és érzelmeink teljes egészében arról szólnak, hogyan szolgálhatjuk magunkat, hogyan igazolhatjuk magunkat, hogyan üldözhetjük a személyes örömöket, és hogyan védhetjük meg magunkat a fájdalomtól.

Még a szerelmünk is önző. Amikor azt mondjuk, „szeretlek”, gyakran azt értjük alatta, hogy „szeretem, ahogyan érzek miattad”. A kabbalisták ezt „halak szeretetének” nevezik – szeretem a halakat, mert nekem ízlik az ízük. Így szeretjük más embereket, dolgokat, sőt ideákat is a jelenlegi természetünkben: az önérdek szemüvegén keresztül.

Egy testben egymástól elválasztott szervek

A mai emberiség olyan, mint egy élő test, amelynek szervei egymástól elválasztva működnek. Minden sejt azt hiszi, hogy önmagában is létezhet, és magának veszi el, amit az egésznek kellene adnia. De egy ilyen sejt nem igazán él – ez egy rákos sejt.

A mai úgynevezett „életünk” nem élet a szó teljes értelmében. Csak egy sor vak, ösztönös mozdulat egy ideiglenes örömtől a másikig, az akaratlan születés és az akaratlan halál között. Biológiailag élünk, de szellemileg nem; lélegzünk, de nem érzünk igazán az életet – mert az igazi élet az adás és a fogadás körforgása a rendszer minden része között.

„Amikor valaki a szereteten keresztül kapcsolódik az egész teremtéshez, akkor érezni kezdi az élet örök áramlását magán keresztül, és ezt nevezzük a Teremtővel való összekapcsolódásnak.”

— Rabash, „A barátok szeretete”

Az élet áramlása

Az igazi élet akkor kezdődik, amikor az életet adó energia közöttünk áramlik, nem pedig bennünk. Amikor valódi adakozáson alapuló kapcsolatokat hozunk létre – kölcsönös törődés, empátia és gondoskodás formájában –, akkor egy teljesen új létezés minőségét kezdjük érezni.

Minél több ilyen kapcsolatot építünk, annál inkább felébresztjük a rendszer rejtett vitalitását. Ez a kapcsolatnak emberről emberre, az emberiségről a természetre kell terjednie, amíg az egész élettelen, növényi és élőlény világ egyetlen élő organizmusba nem integrálódik.

Ebben az állapotban már nem azonosulunk elszigetelt „énünkkel”. Feloldódunk egy nagyobb egészben. Elkezdjük az egész rendszert – az egész teremtést – saját lényünknek érezni.

„Aki magába foglalja az egészet, aki mindenkiért imádkozik, aki mindenkiért él – az az egész életét a saját életének érzi.”

– Rabash, „Mi a kölcsönös garancia?”

Ez nem költői metafora – ez a tudat valódi átalakulása. Az egoista „én”, amely kapni akar, meghal, és helyette megszületik az igazi „én” – az, amely mindannyiunkban él, amely érzi az emberek között keringő életet.

A különálló én feloldódása

Ebben az egységes állapotban már senki sem gondol magára. Mindenki úgy érzi és törődik a többiekkel, mintha a saját testéről lenne szó. Az egyéni ego feloldódik, helyébe egyetlen kollektív tudat lép. És ebben a kollektív tudatban elkezdjük érezni valami még magasabb jelenlétét – az élet egyetlen, mindent átfogó erejét, a Teremtőt.

Csak az emberek tudják tudatosan felismerni ezt az erőt, mert mi az ellenkező állapotból indulunk ki – a sötétségből, az elválasztottságból és az egoizmusból. Ha felemelkedünk e sötétség fölé, a teremtés független résztvevőivé válunk. A fényt nem véletlenül fedezzük fel, hanem tudatos döntésünk révén, hogy hasonlítsunk a Teremtőhöz.

„Nincs más fény, csak az, ami a sötétségből jön.”

— Baal HaSulam, „Bevezetés a Zohárba”

Az élettől az életig

Élettelen állapotban születünk – önmagunkkal való törődés, vakság és elszigeteltség állapotában. De éppen ez a halálhoz hasonló létezés az a talaj, amelyből az igazi élet kibontakozhat. Amikor „egy emberként, egy szívvel” egyesülünk, olyanok leszünk, mint egy egészséges organizmus, amelyben az isteni életenergia kering.

Akkor a Teremtő – az élet egyetlen forrása – közöttünk lakozhat, mert hasonlóvá válunk Hozzá. Természete tiszta adakozás, önzetlen szeretet, feltétel nélküli adás. Amint ezeket a tulajdonságokat kiépítjük magunk között, megérzünk és megértünk Őt.

Ez az „igazi életbe való születés” jelentése: kilépni az egoista halálból a kölcsönös szeretet és adakozás élő, lélegző valóságába.

Az egység úttörői

Egy ilyen átalakulás nem történik spontán módon. A természetben minden folyamat egy úttörővel kezdődik – egy kezdeményező sejttel, maggal, ponttal, ahonnan az élet kifelé terjed. Az emberiség szellemi evolúciójában ezt az úttörő szerepet a zsidó nép kapta.

Őseik – Ábrahám, Izsák és Jákob – nem olyan vallási alakok voltak, ahogyan ma elképzeljük őket, hanem a természet empirikus kutatói, akik felfedezték a valóság egyetlen törvényét: az egység és az adakozás törvényét. Belőlük egy csoport nőtt ki, és ebből a csoportból egy nemzet, amely az Arvut, a kölcsönös garancia elvén alapult: „Izrael egész népe felelős egymásért.”

„Izrael népe átmeneti állapotként jött létre – hogy a javítás módszerét átadja az egész emberiségnek.”

– Baal HaSulam, „Az Arvut”

Ez a nép egykor az egység törvényei szerint élt, élő példaként arra, hogy az egyének hogyan tudják túllépni egoizmusukon, és hogyan tudnak egy kollektív lelket alkotni. De ez az egység elveszett, és vele együtt a világ is elvesztette vezető fényét.

Ma a zsidó nép feladata, hogy újraélessze ezt az ősi módszert – nem magukért, hanem az egész emberiségért. Izrael egységének helyreállításával modellt teremtenek a globális javításhoz. Amikor Izrael „egy emberként, egy szívvel” egyesül, ez a példa természetesen sugárzik a világ többi részére is.

„Izrael az első, amelyet javítani kell, és javításával a világ minden nemzete megáldott lesz.”

— Baal HaSulam, „Bevezetés a Zohár könyvébe”

A Teremtés célja

Az emberiség jelenleg az önpusztítás szélén áll – ökológiai, társadalmi és pszichológiai szempontból egyaránt. Elértük az egoista fejlődés csúcspontját, és a rendszer már nem tud tovább fennmaradni a szétválasztottságban. A válság, amellyel szembesülünk, nem büntetés, hanem annak a jele, hogy egy új élet szintje várja, hogy megszülessen.

A zsidó népnek újra úttörővé kell válnia – hogy megmutassa az egységet, sugározza a szeretetet és a kölcsönös felelősséget, és felébressze a világot arra a felismerésre, hogy egy rendszer vagyunk. Amikor ez a példa ragyogni fog, az emberiség többi része követni fogja, mert ez a közös természetünk – ugyanazon organizmus részei vagyunk, ugyanazon lélek szikrái.

Akkor mindannyian visszatérünk igazi, örök életünkhöz – nem egyéni létezésben, hanem a Teremtés egyetlen élő testében, amely tele van a Teremtő örök leheletével.

„A javítás vége akkor jön el, amikor az egész emberiség egy szívben egyesül, hogy felfedje benne az egyetlen Teremtőt.”

– Rabash, „Mi az, hogy „nincs más, csak Ő” a Munkában”