A Teremtés középpontjában

A létra a menny és a föld között

„A teremtés célja, ha azt a megfelelő tevékenység szerint állapítjuk meg, a Teremtőhöz való ragaszkodás. Az eredmény szerint pedig az, hogy minden jót megadjon a teremtményeknek az Ő nevének megfelelően, amely „a jót cselekvő Jó”. A teremtmények részéről a cél az ő részükről történő javítással érhető el, hogy elégedettséget adjanak a Teremtőnek.

Végül mindhárom feltétel megtalálható az egyesülés pontjában. Ez az egyesülés pontja kumulatív, a különböző, egymással ellentétes, egymást taszító részek összekapcsolásával „rajzolódik ki”. Ezek a részek, azaz az emberek, mindennek ellenére erőfeszítéseket tesznek és dolgoznak, és ezzel egy egyedülálló erő, a Megújító Fény segítségével akarják összekapcsolni a szívüket. És így valósítjuk meg a teremtés célját.

Ma a „jelen világ” szintjén vagyunk, amely a spirituális szintek létrája alatt található. Az elképzelés az, hogy minden szintet itt, a jelen világ szintjén fedezünk fel. Vagyis a kabbalista eléri az összes szintet, miközben a jelen világ szintjét is eléri. Ez a létra „a földön áll, és teteje az égig ér”. És bár magassága eléri és az égig ér, alapja mégis a földön található.

Ezért a spirituális szintek létráján való minden felemelkedés az emberek közötti kapcsolatban, a mozdulatlan, növényi, élőlény és beszélő kapcsolatában fejeződik ki ebben a világban. Könnyű nekünk ezt így elmagyarázni, a faág és a gyökér közötti összeköttetés alapján. És lényegében ezt kell feltárni.

A kabbalisták ezt „potenciálban” fedezték fel, nem a világban végzett cselekedetek révén, kis mennyiségben, kis kapcsolatban, kis csoportban. Nekünk pedig aktívan, nagyobb léptékben kell felfedeznünk ezt a létrát.

De mindenesetre, a körülményeknek megfelelően, a Teremtőnek való adományozásunk a másik iránti szereteten keresztül valósul meg. És ebből következtetéseket vonhatunk le arra vonatkozóan, hogy milyen erőket és milyen erőfeszítéseket kell befektetnünk a másik iránti szeretetbe, hogy így elérjük a Teremtő iránti szeretetet.”

(Dr. Rav Michael Laitman, Napi Kabbala lecke, 2013.10.18., Baal HaSulam írásai)

A korlátozás és a teremtés központja

„Lásd, hogy mielőtt a kisugárzások kisugároztak és a teremtmények létrejöttek,

a Felső Egyszerű Fény kitöltötte az egész létezést…

Aztán Ein Sof korlátozta magát, középpontjában, pontosan a közepén,

és korlátozta azt a Fényt, és messzire elhúzódott a középpont körül.

És ott maradt egy üres tér, egy üres levegő, egy vákuum pontosan a középpontból…

Aztán az Ein Sof Fényéből egyetlen vonal lógott le felülről, leereszkedett abba a térbe.

És azon a vonalon keresztül sugárzott, teremtett, formált és alkotta meg az összes világot.”

(Az Ari, „Az élet fája”)

Miért tűnik a Teremtő távollévőnek

Azért teremtettünk, hogy felfedjük és elérjük a Teremtőt – a valóság egyetlen, jóságos, mindent átható erejét. De ha a Teremtő mindent kitölt, miért nem érzékeljük Őt? Miért kell törekednünk arra, hogy felfedjük azt, aki már jelen van?

A válasz a forma egyenértékűségében rejlik. Ahogyan csak akkor érezhetjük mások örömét vagy fájdalmát, ha osztozunk a tapasztalataikban, úgy csak annyira érezhetjük a Teremtőt, amennyire hasonlítunk Rá. Lényege az adakozás, az önzetlen szeretet, a feltételek és jutalom nélküli adás. A mi lényegünk ezzel szemben éppen az ellenkezője: önérdek, önigazolás, önszeretet. Olyan egóval születünk, amely kapni akar, míg a Teremtő egész természete az adás.

Így, bár az Ő Fényében élünk, csak sötétséget érzékelünk. Az önérdekre hangolt érzékeink egy elválasztottság és küzdelem világát érzékelik – a valódi valóság torz tükörképét.

A visszatérés létrája

Ari a teremtés aktusát korlátozásként írja le –Tzimtzum–, amely üres teret hagy a végtelenség közepén, és abból a központból egyetlen fénynyaláb ereszkedik le. Ez a „vonal” a felemelkedés létrája, az az út, amelyen visszatérünk Hozzá. Alapja a földön nyugszik – a mi jelenlegi világunkban –, csúcsa pedig az égig ér.

Ennek a létrának az első fokát nem távoli galaxisokban vagy látomásokban találjuk meg, hanem az emberek közötti kapcsolatban. A teremtés központja – az a pont, ahonnan a Teremtő megnyilvánulhat – a köztünk lévő kapcsolat központja. Akkor jön létre, amikor sok szív egyesül eggyé, amikor „egy ember egy szívvel” emelkedik ki a szétválasztottság töredékeiből.

A központ iránti vágy

Ahhoz, hogy megközelítsük ezt a pontot, fel kell ébresztenünk egy mindent felemésztő vágyat, hogy kapcsolatba lépjünk az Élet Forrásával. Éreznünk kell az Ő távollétének fájdalmát és az Ő keresésének örömét. A Teremtő jelenléte nélkül létezésünk üres – „ember alatti” állapot, amely fennmarad, de nem él.

Ennek a vágyakozásnak olyan erőssé kell válnia, hogy elhomályosítsa minden más vágyat. Imádkozásra kell ösztönöznie minket – nem szavakkal, hanem a szív mélyéből jövő kiáltással: a kapcsolat létrehozásának kérésével. Ez az „első kapcsolat” minden kinyilatkoztatás magja.

Amikor egyesítjük a szívünket, és egymáson keresztül ragaszkodunk a Teremtőhöz, örömben és fájdalomban egyaránt kitartani kell. Az ego ellenáll, eltorzítja és szétszórja a figyelmünket. De éppen ez az ellenállás révén kérhetjük a Teremtőtől segítséget – hogy adjon nekünk erőt, hogy elviseljük a Szeretetét, amely tűzként égeti az egót, amíg csak az adni akarás marad.

Egy ima, egy szív

Az egyetlen igazi cselekedetünk az, hogy elérjük a megfelelő hiányt – az imát, amely sok szívből fakad, mint egy. Ebből a kollektív vágyakozásból, amely teljes egészében a Teremtőre irányul, felemelkedünk. A Fény válaszol, és egyetlen spirituális testbe öltöztet minket.

Helyesen imádkozni azt jelenti, hogy olyan mélyen vágyakozunk az összeköttetés pontjára, hogy más szükségünk nem marad. Mindenkinek az a feladata, hogy ezt a pontot keresse – először a saját Tízében, majd az összes Tízben együtt –, amíg egy nagy, egységes edény (Kli) nem alakul ki, amely közvetlenül kapcsolódik a Teremtőhöz.

Ez azt jelenti, hogy „egy ember egy szívben” leszünk, és abban a szívben a Teremtő kinyilatkozik.

A közös szív

Amikor valóban összekapcsolódunk, a Teremtő közöttünk lakozik. Érezzük a kapcsolódási pontot – az élő köteléket kollektív szívünk és az Ő egyetlen Szíve között. Abban a pillanatban „az egy megkapja az Egyet”. A teremtés széttöredezett vágyai harmonizálnak az Egységgel, amelyből származnak, és a sokaság köre egésszé válik.

Ez az átalakulás csak az önmegsemmisítésen keresztül valósul meg – az egoista számítások felett állva. Minél közelebb kerülünk egymáshoz, annál inkább egyesülnek vágyaink. A kapcsolat lényegénél fogva hasonlítunk a Teremtőre, és így érezzük az Ő erejét, amely a tökéletes egység felé vezet minket.

A kapcsolat ábrázolása

Ahhoz, hogy hasonlítsunk a Teremtőre, élénken kell elképzelnünk a kapcsolatot a szívünkben. Ebből a közös szívből együtt emeljük imánkat, megvizsgálva, hol tudunk még engedni, hol tudunk még közelebb kerülni, hogyan tudjuk szorosabbá tenni közös szövetünk szövését. Maga a kérdés nyitja meg a választ.

Mindannyian, amikor a többiek felé fordulunk, világosabban látjuk, hogy máris egyetlen körben vagyunk elrendezve. Ebből a körből szólítjuk meg a Teremtőt. Erőfeszítésünk egyszerű és végtelen: összekapcsolódni egymással és együtt felé fordulni.

Az imádkozás ereje

Az imádkozás vágya képzeletnek tűnhet, de az imádkozás ereje – a szívből való valódi kiáltás – valós és létfontosságú. Ezért gondoskodnunk kell erről a belső erőről, ápolnunk kell a kapcsolaton keresztül, és követelnünk kell a Teremtőtől, hogy kössön össze minket. Így érhetjük el a sikert.

Az imádkozás erejét úgy találjuk meg, hogy megkeressük a köztünk lévő egyetlen központot – azt az egy pontot, ahonnan minden kérdésünk és vágyunk a Teremtőhöz emelkedik. Ezen az úton felfedezzük mind hiányosságainkat, mind beteljesülésünket, mind távolságunkat, mind közelségünket, és ezen a ritmuson keresztül haladunk előre.

A Teremtő a szívben

Nem kérdezhetjük, hol van a Teremtő, mert a hely csak az érző személyhez viszonyítva létezik. A Teremtő minden ember szívében megnyilvánul, az Ő iránti vágyuknak megfelelően. Valójában Ő már a szívünkben van – arra várva, hogy érezzük Őt.

Az úton zavarok fognak felmerülni, de minden zavar csak egy újabb réteget fed fel valódi hiányunkból: a Teremtővel való folyamatos kapcsolat iránti vágyat. Ha kitartunk ezekben az állapotokban, végül felfedjük azt a kapcsolatot, amely az egész valóságot átfogja.

A teremtés középpontja

Az igazi ima csak a barátainkkal való kapcsolat iránti vágyban létezik – más út nem vezet a Teremtőhöz. Határozzuk meg tehát együtt azt a tökéletes állapotot: a köztünk és a Teremtő között fennálló abszolút kölcsönös kapcsolatot. Szülessünkmeg közösen – vonzódva, vágyakozva, mérve közelségünket – és minden megújult vágyunkkal emelkedjünk magasabbra.

Lépésről lépésre, vágyról vágyra közeledünk – egyre közelebb – a teremtés középpontjához, ahol az Egy betölti a sokaságot, ahol a menny és a föld találkozik, és ahol a végtelen Fény ismét a teremtés szívében lakozik.