Az egyedülálló spirituális kettősség – bolond és bölcs

„….. Ennek alapján azonban nehéz megérteni, miért kell minden generációban igaz embereket teremteni. Azt mondtuk, hogy a bolondok és a gyengék miatt. De másképp is megoldhatta volna: nem teremtett volna bolondokat! Ki kényszerítette rá, hogy azt mondja, ez a csepp gyenge vagy bolond lesz? Mindenkit bölcsnek is teremthetett volna.

A válasz az, hogy a bolondokra is szükség van, mivel ők hordozzák a fogadás akaratát. Látják, hogy nincs saját tanácsuk, amellyel közel kerülhetnének a Teremtőhöz, ezért olyanok, akikről ez van írva: „És kimennek, és megnézik az emberek holttesteit… mert a férgek nem halnak meg, és a tűz sem alszik ki; és utálatosak lesznek minden test számára.” Hamu lettek az igazak lába alatt, amelynek segítségével az igazak elismerhetik a jót, amit a Teremtő tett értük azzal, hogy bölccsé és erőssé teremtette őket, és ezzel közelebb hozta őket Magához.

Így most hálát adhatnak és dicsérhetik a Teremtőt, mivel látják, milyen alacsony állapotban vannak. Ezt „hamu az igazak lába alatt”-nak nevezik, ami azt jelenti, hogy az igazak elhaladnak mellette, és így hálát adnak a Teremtőnek.

De tudnunk kell, hogy az alacsonyabb fokozatokra is szükség van. A fokozat Katnutja [kicsinysége/gyermeksége] nem tekinthető feleslegesnek, mondván, hogy jobb lenne, ha a Katnut fokozatai azonnal a Gadlut [nagyság/felnőttkor] mellett születnének…”

(Baal HaSulam, Shamati 99., „Nem mondta, hogy gonosz vagy igaz”)

A kettősség mint a növekedés alapja

Baal HaSulam éles kérdést vet fel: miért teremtett egyáltalán bolondokat? Miért nem teremtett egy olyan világot, ahol csak bölcsek, csak igazak, csak megvilágosodottak élnek? A válasz paradox: bolondok nélkül a bölcsek nem léteznek; gonoszok nélkül az igazak nem tudnak megnyilvánulni.

Rabash így ír: „Kli [Edény] nélkül nincs fény, és hiány nélkül nincs megtöltés.” A bolond, a gyenge, a bennünk lévő finomítatlan tulajdonságok – ezek a hiány, a nyers edény, amely nélkül a bölcsesség, az erő és az igazságosság kontrasztja nem ragyoghat.

Az igaz ember pontosan azért igaz, mert felismeri, magában hordozza és felülemelkedik saját gonoszságán. Ismeri a benne lévő bolondot, és arra a bolondra építi bölcsességét. „Nincs igaz ember a földön, aki jót cselekszik, és nem vétkezett volna előbb” (Prédikátor, a Kabbala értelmezésében). A bűn, a bolondság nem az út melletti kitérő, hanem az a lényeg, amelyre az igazságosság szőve van.

Az ellentétek tánca

A spirituális út nem lineáris, hanem dialektikus. Az ember nem a sötétség eltávolításával halad előre, hanem a fény és a sötétség együttes, egymással szemben tartásával. Baal HaSulam így magyarázza: „Amennyire a fény kinyilatkozik, ugyanolyan mértékben kinyilatkozik a sötétség is.”

Ez a kettős mozgás olyan, mint a két lábon való járás: a bal lábszár a ítéletet, a kritikát, a bolondot, a gonoszt, a jobb lábszár pedig az irgalmat, a bölcsességet, az igazságosságot kinyilatkoztatja. Együtt előrehaladást hoznak létre. Minél több fényt kap az ember, annál mélyebb árnyékot kell átkelnie. Ez nem visszafejlődés, hanem előrelépés.

Rabash ezt így fogalmazza meg: „Minden leereszkedés csak felkészülés a felemelkedésre.” A bolondságba, zavarodottságba és gyengeségbe való zuhanás nem azt jelenti, hogy eltévedtünk. Ez a hamarosan felemelkedő nyersanyag megnyilvánulása.

Hamvak a láb alatt

Baal HaSulam megkapó képe a „jók lábai alatt lévő hamvakról” tisztázza a folyamatot. A bolondság, a gonoszság, a gyengeség állapotai bennünk nem törlődnek el – hanem eltaposódnak, átalakulnak a talajjá, amelyen a jók járnak. Ők lesznek a háttér, amely előtt a Teremtő iránti hála lehetségessé válik. Bolondság nélkül nincs bölcsesség felismerése, hamvak nélkül nincs út, amelyen járni lehet.

Ezért ragaszkodik Rabash ahhoz, hogy „a Katnut nem felesleges”. A kicsinység, a gyengeség, sőt a butaság állapota nem a teremtés hibája, hanem a tökéletesség egyik szakasza. A csecsemőnek először meg kell botlania, mielőtt megtanulna járni.

Az igaz és a bolond egy személyben

Fontos hangsúlyozni: ez nem kétféle ember, hanem kétféle megkülönböztetés egy lélekben. A bolond és a bölcs, a gonosz és az igaz ugyanabban a szívben élnek. Amikor bolondnak, tehetetlennek, sötétnek érzem magam, az nem az út mellett van, hanem annak pulzusa. Amikor felemelkedem, az igazságot, az igazságot, az adakozást választom, azt csak a bennem lévő bolondhoz viszonyítva teszem.

Ahogy Baal HaSulam írja: „A fény előnye csak a sötétségből ismerhető meg.”

A társadalom szerepe

Ezen ellentétek közötti küzdelem elviselhetetlen, ha egyedül vívjuk. De a Tíz, a csoport, úgy viselkedik, mint az anya teste a csecsemő számára. Amikor barátaimhoz ragaszkodom, átvisznek a bolondság és a gonoszság viharain anélkül, hogy elmerülnék. A csoport lesz az a tartály, amelyben mindkét ellentét – a leereszkedés és a felemelkedés – megmarad és átalakul.

Rabash hangsúlyozza: „Aki a társadalom előtt semmisíti meg magát, a Teremtő előtt is semmisíti meg magát.” Ebben a semmisítésben még a legalacsonyabb ostoba is tovább juthat, mint a legokosabb elme a kapcsolaton kívül.

A végső ellentét: a választás szabadsága

A Teremtő minden emberbe egyetlen, megingathatatlan megkülönböztető képességet ágyazott: az igaz és a gonosz közötti különbséget. Bármennyire is zavaros, ostoba vagy gyenge legyen egy ember, ez az igazság iránti érzékenység megmarad benne. Ez újra és újra felszínre kerül, és a javulás felé tereli őt.

Így a bolond is nélkülözhetetlen. Ő biztosítja a fogadás akaratának vastagságát, azt a „szennyvizet”, amelyből az igazság megkülönböztetése felemelkedhet. Ezáltal még a legalacsonyabb állapotok is lépcsőfokokká válnak a Teremtővel való összekapcsolódáshoz.

Következtetés: A bölcsesség koronázta bolond

A spirituális fejlődés nem a bolondság eltörléséről szól, hanem annak megszenteléséről. Arról szól, hogy az ellentéteket, a bolondot és a bölcset, a gonoszt és az igazat egy élő lélek szükséges részeként kezeljük. A lábam alatt lévő hamu, a hajómban lévő sötétség, a szívemben lévő bolondság – mindez az a talaj, amelyen az igazság bölcsessége növekszik.

Ahogy Baal HaSulam biztosít minket: „Az alacsonyabb fokozatokra is szükség van.” És Rabash tanítja: „Minden leereszkedés csak azért van, hogy egy nagyobb felemelkedést fedjen fel.”

Így a bolond és a bölcs kettőssége nem a teremtés hibája, hanem annak egyedülálló tökéletessége.