Eltűnni másokban a tízesben

„….. Kiderült, hogy ha valaki szereti a barátait, akkor a szerelem szabálya az, hogy a barátok érdemeit akarja látni, és nem a hibáikat. Ezért, ha valaki hibát lát a barátjában, az nem azt jelenti, hogy a barátja hibás, hanem hogy ő maga hibás, vagyis azért lát hibákat a barátjában, mert a barátai iránti szeretete hibás.

Ezért most nem a barátja korrekciójával kell foglalkoznia. Inkább saját magának kell javulnia. A fentiekből következik, hogy nem a barátja hibáinak korrekciójával kell foglalkoznia, amelyeket a barátjában lát, hanem saját magának kell kijavítania azt a hibát, amelyet a baráti szeretetben okozott. És amikor kijavítja magát, csak a barátja érdemeit fogja látni, és nem a hibáit…”

(Rabash, „A barátok fontosságáról”)

A lélek laboratóriuma

Tegyük fel, hogy egy ember rájön, hogy nem más, mint egy bolond – valaki, aki csak magára gondol, aki az életet a saját haszna szerint méri. Eleinte talán azért csatlakozik a csoporthoz, hogy „bölcs” legyen: hogy tanuljon, megismerje, megízlelje a kabbala mélységét, ahogyan az ember megízleli a tudományt, a filozófiát vagy a pszichológiát. De hamarosan felemelkedik a fátyol, és rájön, hogy a kabbala nem absztrakt tudásról szól. Hanem róla. Az emberi szív nyers, belső átalakulásáról.

A csoport a lélek laboratóriumává, a lélek inkubátorává válik, ahol az egót tesztelik és finomítják. Ez nem egy hely, ahol okos mondásokat vagy mélyreható elméleteket gyűjtenek, hanem egy élő környezet, ahol a nyers „én” hő és nyomás alá kerül, amíg el nem kezd oldódni. Ebben az inkubátorban valami új kezd növekedni – a szeretet magja, a kapcsolat csírája.

Ahogy Baal HaSulam írja: „Az ember nem emelkedhet a saját körénél magasabbra. Ezért gondosan kell kiválasztania azt a társadalmat, amely felemeli őt.”

A hatalomra való vágy

De itt rejlik a nagy csapda. Mindenki, aki a csoportba jön, természetes hajlammal érkezik: uralkodni akar, rá akarja kényszeríteni másokra a saját gondolkodásmódját. Ez az emberi kapcsolatok alapvető tulajdonsága a világban – hódítani, irányítani. Enélkül senki sem közeledne senkihez. De a spirituális úton éppen ez a természetünk válik akadálytá.

Rabash így magyarázza: „A baráti szeretet csak akkor kezdődhet el, ha az ember engedményeket tesz.” Lassan, a tanulás és a megújító fény révén az ember elkezd magába fogadni: a feladat nem az, hogy a csoportot a saját képemre formáljam, hanem hogy hagyjam, hogy a csoport engem a saját képére formáljon.

Mint egy nyersanyagot, amelyet formába préselnek, az egyénnek is engednie kell, hogy a csoport formája rányomódjon rá. Csak akkor kezd gyökeret verni a ragaszkodás – a valódi kapcsolat. A laboratórium nem azt kéri tőle, hogy tökéletesítse a többieket, hanem azt, hogy alávesse magát a kísérletnek, hogy teszteljék, megtörjék és újraalkossák.

A Tízes másolatává válni

Ez a folyamat évekig tartó belső munkát igényel, de végül az ember rájön: nincs más választása, mint a tízes másolatává válni. A tízesbe feloldódva megszűnik önálló lényként létezni, és egy nagyobb egész részévé válik – egy élő szervezet egyetlen sejtjévé.

Baal HaSulam emlékeztet minket: „A barátok szeretete elvezet a Teremtő szeretetéhez.” Rabash pedig hozzáteszi: „A barát nagysága a Teremtő nagyságán keresztül látható.”

A tízes az inkubátorrá válik, amelyben egy magasabb kép – Ádám képe – áll össze sok-sok ember megsemmisítéséből. Egy új kollektív lény jelenik meg, amely az önzetlenség töredékeiből áll össze.

Az Arvut, a kölcsönös garancia révén éri el ez az inkubátor teljes erejét. A tízes laboratóriumában a szétszórt egyének a Teremtőt befogadni képes edénnyé válnak.

Egyedül az ember olyan, mint egy állat, amelyet az ösztönök vezérelnek. De amikor többen semmisítik meg magukat egymás előtt, valami rendkívüli történik: megadásukból egy magasabb rendű struktúra alakul ki. Egy ember – nem biológiai ember, hanem az Ember, Ádám szellemi képe.

Ez a kép felsőbb fényben ragyog. Külső formája a kölcsönös adás, belső lényege pedig a Teremtő saját adása, amely áthatja.

A sors választása a Tízesben

Az ember nem választja meg a lelkét. Nem választja meg a testét, a családját, vagy azt az utat, amely a csoporthoz vezette. Csak egy dolgot választ: belép-e ebbe a laboratóriumba, és engedi-e, hogy kísérletet végezzenek rajta. „Az ember egyetlen szabadsága” – írta Baal HaSulam – „az, hogy jó környezetet válasszon.”

A tízeshez való ragaszkodás révén megkapja a megújító fényt. Ez átszervezi belső szerkezetét, befonja a csoportba, és új ruhával, a lélekkel öltözteti fel. Amit egykor valóságosnak hitt – a test, a világ, a birtokok – fokozatosan elhalványul, és kiderül, hogy csupán belső tulajdonságainak árnyékai.

Csak a tízes marad, és a tízesben a Teremtő. Mert a Teremtő sehol máshol nem nyilvánul meg, csak a kölcsönös szeretet és a megsemmisülés inkubátorában. Amikor az „én” feloldódik a „mi”-ben, megjelenik a Teremtő – nem absztrakt erőként, hanem mint az élet maga, amely betölti közös lényüket.