„….. Amikor összegyűlnek, mindegyiküknek azt kell gondolnia, hogy azért jött, hogy megszüntesse az önszeretetet. Ez azt jelenti, hogy nem arra fog gondolni, hogyan elégítheti ki most a fogadás iránti vágyát, hanem amennyire csak lehetséges, csak mások szeretetére fog gondolni. Ez az egyetlen módja annak, hogy megszerezze a vágyat és a szükségletet egy új tulajdonság, az úgynevezett „adni akarás” elsajátítására.
A barátok iránti szeretetből eljuthatunk a Teremtő iránti szeretethez, ami azt jelenti, hogy elégedettséget akarunk adni a Teremtőnek.
Kiderül, hogy csak így lehet megszerezni azt az igényt és megértést, hogy az adakozás fontos és szükséges, és ez a barátok iránti szereteten keresztül jön el hozzánk. Akkor beszélhetünk félelemről, ami azt jelenti, hogy az ember attól fél, hogy nem lesz képes elégedettséget adni a Teremtőnek, és ezt „félelemnek” nevezzük.
Ezért a szentség felépítésének elsődleges alapja a „Szeresd barátodat” szabály. Ezáltal lehet megszerezni azt az igényt, hogy örömet okozzunk a Teremtőnek…”
RABASH, 6. cikk (1984), „A barátok szeretete – 2”
„….. A menny félelmének legfontosabb pontja az, hogy higgyünk a Teremtő nagyságában, mert a Teremtő nagysága és fontossága az értelem annak, hogy betartja a Tórát és a Miztva-kat, és nem a saját érdekében. Ahogy ott mondja: „És ő a szívét és vágyait arra a helyre helyezi, amelyet „félelemnek” neveznek. Örömmel és lelkesen ragaszkodik a Teremtő iránti félelemhez, ahogyan az a király parancsának megfelelő és illendő.”
Amikor az ember ilyen hittel jutalmazva van, vagyis szívében érzi a Teremtő nagyságát, a test és minden szerve, vagyis a vágyak, gondolatok és cselekedetek, a király előtt eltűnnek, mint a gyertya a fáklya előtt…”
RABASH, 13. cikk (1988), „Mi az a „nép pásztora az egész nép” a műben?”
Az ego mint kiindulási pontunk
Természetünkben az abszolút önérdek rejlik. 100%-ban önző, önigazoló és individualista fogékonysággal születünk. Minden, amit az életben teszünk – az étel, a szex és a család után való vágyakozástól a gazdagság, a hatalom, a hírnév vagy a tudás megszerzéséig – ebből a végtelen vágyból fakad, hogy kielégítsük magunkat. Ahogy Baal HaSulam írja: „A fogékonyság a teremtés teljes lényege.”
Először ezek az örömök elégnek tűnnek. De hamarosan az elégedetlenség és a szenvedés ébresztés egy mélyebb kérdést: Mi az életem értelme? Miért vagyok itt? Ez a kérdés jelzi egy új mag csírázását bennünk – az igazi ember szikráját, amely az ösztönök és a társadalom játékaiból kiemelve az örökkévalóság és a végtelen felé vonz minket.
A szikra, amely magasabbra hív minket
Ez a szikra arra késztet minket, hogy keressük a minket körülvevő rejtett valóságot – egy valóságot, amelyet még nem érzékelünk, mert nem vagyunk vele egyenértékűek. Sok vándorlás után a spirituális módszerek és vallások között a kitartó kereső végül rátalál az útra, amely kézzelfogható eredményt ígér: a Kabbala bölcsességére, amely feltárja azt a módszert, amellyel felfedezhetjük az életet teremtő és fenntartó egyetlen erőt.
De itt is beoson az ego. Még ezen az úton is az ego a saját javára akarja felhasználni a spiritualitást. Az ego olyan örök örömöket akar kapni, amelyek nagyobbak, mint amit a fizikai élet valaha is kínálhat. Az ego, mint az egyiptomi Fáraó, örömmel engedi létezni Izrael gyermekeit – a felfelé törekvő szikrákat –, mert rajtuk keresztül gazdagabb, kifinomultabb örömöket remél szüretelni.
Az első félelem – az egoista félelem
Amikor rájövünk, hogy minden a Teremtőtől függ – hogy az Ő segítsége nélkül egyetlen lépést sem tehetünk a spiritualitás felé –, félelem ébred bennünk. De ez a félelem még mindig egoista. Nem azért remegünk, mert esetleg nem tudunk Neki adni, hanem azért, mert Ő esetleg nem adja meg nekünk a vágyott spirituális létezést.
Attól félünk, hogy a Teremtő, ez a mindenható erő, megtagadhatja az örömöket és az örök beteljesülést, amelyre az egónk vágyik. Még nem ismerjük Őt igazán, és nem is tudjuk elképzelni önzetlen szeretetének és adakozásának tulajdonságait. Csak azt tudjuk, hogy teljesen függünk Tőle. „Nincs más rajta kívül” (Baal HaSulam), és nélküle vágyaink örökre beteljesületlenek maradnak.
A Fáraótól a felszabadulásig
A csoporton, a közös munkán és a kapcsolaton keresztül kezdjük megérteni, hogy a Fáraó – az ego – nem lehet a mesterünk. A jutalom és a dicsőség ígéretei nem vezethetnek el minket az igazi spiritualitáshoz. Lassan, fájdalmasan rájövünk, hogy a spiritualitás nem az örök önkielégítésről szól, hanem a Teremtő világába való belépésről, amely a tiszta, feltétel nélküli szeretet és adakozás tulajdonságain alapul.
Az ego ellenáll, lenézi ezeket a tulajdonságokat, mint alantas és vonzó. De kitartással, Arvut (kölcsönös garancia) révén, a szív közös kiáltása révén elérjük a töréspontot. Végül nem az egoista kielégülést kérjük, hanem a maga az egótól való megszabadulást.
A fordulópont – egy új íz
Aztán, mintha csoda lenne, a Teremtő megkóstoltatja velünk tulajdonságait. Hirtelen meglátjuk, hogy a szeretet és az adakozás – azok a dolgok, amelyeket elutasítottunk – valójában a legerősebb erők. Ezek tartják fenn az életet, egyesítik az ellentéteket, és szövik össze a hatalmas, széttöredezett rendszert egyetlen élő testté.
Itt megváltozik a félelmünk. Már nem attól félünk, hogy a Teremtő nem adja meg nekünk, amit akarunk. Ehelyett attól félünk, hogy nem tudjuk megadni Neki, amit Ő akar – hogy betöltjük a szerepünket, hogy ne rontsuk el a tökéletes tervét. Ez a félelem a kapu a valódi spirituális munkához.
Valódi spirituális félelem
Ez az a félelem, amelyet Rabash leír: „hogy nem lesz képes elégedettséget adni a Teremtőnek”. Ez nem a büntetéstől való félelem, sem az örök öröm elmulasztásától való félelem. Ez egy remegő félelem attól, hogy nem tudunk megfelelni annak a szent feladatnak, amelyre teremtettünk: hogy a Teremtővel együttműködve megvalósítsuk a tervét.
Ettől a pillanattól kezdve a félelem lesz az alapunk. Motivál minket, megtisztít minket, és mélyebbre vezet a szeretetbe és az adakozásba. Csak az Ő tulajdonságait kérjük, nem a saját érdekünkben, hanem hogy szolgálhassunk, viszonozhassunk, támogathassuk az Ő tökéletes, harmonikus teremtésének tervét.
A csoport mint a félelem méhe
Ez az átalakulás egyedül lehetetlen. Csak egy elkötelezett csoporton belül – baráti körben, amelyet a szeretet és a kölcsönös garancia szövetsége köt össze – tudjuk fenntartani ezt a folyamatot. Minden barát segít a másiknak felülkerekedni az egoizmuson, elviselni az önmegsemmisítés terhét, és ápolni azt a kollektív imát, amely megtöri a Fáraó szorítását.
Ilyen környezetben együtt hordoz minket az új félelem, a Teremtő iránti valódi félelem. És ezen a félelmen keresztül átlépjük a küszöböt a hasonlóságba, az összetartozásba és az örök partnerségbe azzal, aki minden életet teremt és fenntart.
Következtetés: Az egoista félelemtől a szent félelemig
Az út azzal a félelemmel kezdődik, hogy a Teremtő nem adja meg nekünk, amit akarunk. Azzal a félelemmel végződik, hogy mi nem adjuk meg Neki, amit Ő akar. Ebben a változásban rejlik a spirituális átalakulás lényege.
Ahogy Baal HaSulam írja: „Az ember egész munkája csak arra irányul, hogy féljen a Teremtőtől, mert akkor mindene meglesz.”
Ez a félelem nem rettegés, hanem tisztelet, nem félelem, hanem remegő szeretet. Ez a félelem a tökéletesség előtt állásból fakad, az egész lényünkkel arra vágyva, hogy ne rontsuk el, hanem szolgáljuk azt. És ebben a szolgálatban, ebben a félelemben nyilvánul meg a legmagasabb öröm és a legigazabb élet.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás