A szív

„….. Ha több ember összefog azzal az erővel, hogy érdemes feladni az önszeretetet, de nem rendelkeznek a függetlenné váláshoz szükséges elégséges erővel és adakozási képességgel, külső segítség nélkül, ha ezek az emberek egymás előtt semmissé válnak, és mindannyian legalább potenciálisan szeretik a Teremtőt, bár ezt a gyakorlatban nem tudják megvalósítani, akkor azzal, hogy mindannyian csatlakoznak a közösséghez és semmissé válnak előtte, egy testté válnak.

Például, ha tíz ember van abban a testben, akkor tízszer nagyobb ereje van, mint egy embernek. Van azonban egy feltétel: amikor összegyűlnek, mindegyiküknek azt kell gondolnia, hogy most azért jött, hogy lemondjon az önszeretetről. Ez azt jelenti, hogy nem fogja fontolóra venni, hogyan elégítse ki most a fogadás iránti akaratát, hanem amennyire csak lehetséges, csak mások szeretetére fog gondolni. Ez az egyetlen módja annak, hogy megszerezzük a vágyat és a szükségletet egy új tulajdonság megszerzésére, amelyet „adni akarásnak” nevezünk.

És a barátok iránti szeretetből eljuthatunk a Teremtő iránti szeretethez, ami azt jelenti, hogy elégedettséget akarunk adni a Teremtőnek…”

(Rabash, 6. cikk (1984), A barátok iránti szeretet – 2)

1. A kőkemény szív – felismerjük valódi állapotunkat

Alapértelmezés szerint minden ember azzal születik, amit a bölcsek kőkemény szívnek neveznek. Ez nem költészet – ez a belső motorunk józan leírása. A kőkemény szív zárt, hideg, önközpontú. Csak magáért számol: „Hogyan maximalizálhatom az örömömet? Hogyan minimalizálhatom a fájdalmamat?”

Ez az egoizmus természetes törvénye. De a veszély az, hogy nem érezzük rabszolgaságnak, amíg nem ébresztjük meg magunkat valami magasabbra. Ahogy Rabash írta: „Az ember csak annyira érzi a száműzetést, amennyire megváltást akar.”

Kőszívvel élünk, elszakítva a valóság valódi törvényétől: az adás, a szeretet törvényétől. Valójában az élet ellen élünk. Ahogy a rákos sejtek maguknak szívják fel a tápanyagokat anélkül, hogy adnának a testnek, úgy az egoista szívünk is magának falja fel a tápanyagokat, miközben szabotálja a teremtés harmóniáját.

„Minden parancsolatot a szívre kívánatos korrigálás érdekében adták” (Baal HaSulam).

Gyakorlati feladat: A kőkemény szív felismerése

1. Üljön csendben néhány percig.
2. Kérdezze meg őszintén magától: „Miért döntöttem úgy, hogy azt tettem, amit ma tettem?”
3. Próbálja meg lehámozni a rétegeket – becsület, kényelem, elismerés, jutalom. Talál-e akár egyetlen olyan szándékot is, amely tisztán mások érdekében volt, önös haszon nélkül?
4. Ne ítélkezz magad felett – csak figyelj. Ez a megfigyelés máris a kő megtörésének kezdete.

2. A csoport szükségessége – menekülés a börtönből

A fogoly nem tudja magát kiszabadítani. Hasonlóképpen, az egoista sem tudja magát kiszabadítani az önszeretet szorításából. Egyedül mindig visszatérek az önös számításokhoz. „A fogoly nem tudja magát kiszabadítani a börtönből” (Baal HaSulam).

A Teremtő bölcsességében adott nekünk egy eszközt: a csoportot. Az azonos célt követő barátok köre olyan inkubátorrá válik, ahol gyakorolhatjuk azt, amit egyedül nem tudunk elérni.

Amikor az egyének azzal a szándékkal gyűlnek össze, hogy egymás előtt semmissé váljanak, egyetlen spirituális testet alkotnak. Rabash írja, hogy tíz ember tízszeres erővel áll ellen az egoizmusnak. Ez a megsokszorozott erő nem csak pszichológiai, hanem spirituális is.

De van egy feltétel: amikor összegyűlnek, mindenkinek emlékeznie kell a célra. „Mindenkinek azt kell gondolnia, hogy csak azért jött, hogy megszüntesse az önszeretetet, és mások szeretetét keresse” (Rabash). E belső cél nélkül a találkozó csak egy újabb társasági klub. Ezzel a céllal a találkozó a szív laboratóriumává válik.

Gyakorlati feladat: megszüntetés a csoportban

• Mielőtt találkoznál a barátaiddal, állj meg egy pillanatra, és emlékeztesd magad: „Nem azért jöttem, hogy vegyek, hanem hogy megszüntessek. Azért jöttem, hogy befogadjam az ő vágyaikat, és átadjam az enyémeket.”
• A találkozó alatt gyakorold a hallgatást anélkül, hogy előre megfogalmaznád a válaszodat. Hadd töltsön el a szavaik.
• Utána gondolkodj el: „Sikerült-e akár egy pillanatra is a csoport javát a sajátom elé helyezni?”

3. A húsból való szív – a kollektív szerv felépítése

A megsemmisítés ismételt gyakorlásával valami csodálatos kezdődik. A csoport közepén, a kőkemény szív ellenállása felett új érzés születik: a húsból való szív.

Ez a szív nem az enyém, sem a tiéd – ez a miénk. Ez a csoport közös szíve, a Teremtő lakóhelye. Ebben a szívben másokat magunkként érzünk. Ebben a szívben az adakozás már nem elmélet, hanem élet.

Ahogy a próféta írta: „Elveszem a kőből való szívet a testetekből, és húsból való szívet adok nektek” (Ezékiel 36:26).

Ez a kollektív szív lesz az az edény, amelyen keresztül a barátok szeretetéből a Teremtő szeretetéhez emelkedünk. „A barátok szeretetéből eljutunk a Teremtő szeretetéhez” (Rabash). Ez az a híd, amely az emberi kapcsolatot isteni kapcsolattá alakítja.

Gyakorlati feladat: A kollektív szív érzése

1. Üljön körbe barátaival.
2. Mindenki mondjon egy rövid mondatot arról, hogy milyen kapcsolódásra vágyik.
3. Csukja be a szemét, és képzelje el, hogy ezek a vágyak egyetlen szívben egyesülnek a középpontban.
4. Próbálja meg érezni: nem tíz különálló vágyat, hanem egy vágyat, amely köztetek dobog.
5. Tartsa meg ezt a gondolatot: „Ez a szív a Teremtőé.”

Következtetés – A szív munkája

A szív útja az életünk útja.

• A kőszív felismerése az igazság meglátásának kezdete.
• A csoportba való belépés az ellene való küzdelem eszközeinek megszerzése.
• A húsból való szív felépítése az igazi élet, a Teremtő életének megízlelése, amely átáramlik rajtunk.

Ezért ragaszkodik Rabash ahhoz, hogy: „Amikor mindenki megsemmisíti önmagát a barátja előtt, mindannyian egy testté válnak, amelyben a Shechina lakozik.”

A szív nem a tudás vagy a magányos meditáció által változik meg. A kapcsolat, a barátok iránti szeretet, a társadalomban való önmegsemmisítés által változik meg. Csak akkor teljesíti a Teremtő az ígéretét: eltávolítja kőből való szívünket, és húsból való szívet ad nekünk.

És ebből az élő szívből végre felemelkedhetünk a Teremtő iránti szeretethez, ami nem más, mint az örök élet.