A teljes odaadás elérése

„….. Az odaadásban háromféle megkülönböztetést találunk:

1. Ő másoknak adományoz – akár testével, akár pénzével –, hogy ezért jutalmat kapjon. Más szóval, maga a szolgálat nem elég ahhoz, hogy örömet okozzon neki. Ehelyett valami mást akar kapni cserébe. Például azt akarja, hogy munkájáért cserébe tiszteletet kapjon. Ehhez van ereje dolgozni. De ha nem lenne biztos abban, hogy cserébe tiszteletet kap, nem tenné azt, amit másokért tesz.
2. Másoknak adományoz, és nem kíván semmilyen jutalmat kapni munkájáért, vagyis valami mást, valami mást. Inkább megelégszik azzal, hogy adományoz. Természetében rejlik, hogy örömét leli abban, hogy jót tesz másoknak, és ez az ő teljes öröme. Ez bizonyára magasabb szint, mint az első, mivel itt azt látjuk, hogy azért cselekszik, hogy jót tegyen másoknak. Ezt „adományozás az adományozás kedvéért” névvel kellene illetnünk. Ha azonban egy kicsit mélyebbre nézünk, és megvizsgáljuk az ő valódi szándékát, amikor másoknak ad, vajon azért teszi-e mindezeket, mert élvezni akarja – vagyis önszeretetből, mivel természeténél fogva élvezi az adományozást –, vagy az a célja, hogy élvezze, ha másoknak jó cselekedetek jutnak?
3. Ő azért dolgozik, hogy ne kapjon semmilyen jutalmat. És még ha látja is, hogy van egy másik személy, aki hozzá képest alkalmasabb, lemond az adakozás öröméről, és csak a másik jólétével törődik. Ezt nevezzük „adakozás az adakozás kedvéért”.…Ebből következik, hogy ha beleegyezik abba, hogy lemondjon a szolgálatáról – annak ellenére, hogy nagy örömöt élvez a szolgálatából, és mégis, hogy a fontos személynek jót tegyen és őt boldogabbá tegye, lemond róla, mert nem magára gondol, hanem csak a fontos személy javára –, akkor ez úgy tekinthető, hogy nincs szándéka önmagának jót tenni. Ehelyett mindez az adakozás érdekében történik, és ő nem gondol magára. Ekkor teljes áttekintése van, mert nem tudja megtéveszteni önmagát, és ezt „teljes adakozásnak” nevezik. ..…” (Rabash, Az adakozásról)

Az adakozás rejtett egója

Rabash itt feltárja a spirituális munka legmélyebb buktatóját: még az adakozásban is rejtőzik az ego. Az első fokozat nyilvánvaló – az ego nyíltan követeli a tiszteletet, a megbecsülést, a jutalmat. A második fokozat finomabb és sokkal megtévesztőbb – itt az ego „önzetlenségnek” álcázza magát. Az ember örömét leli magában az adakozás cselekedetében, mások mosolyában, a belőle áradó jóság érzésében. És mégis, ez is önszeretet, mert az embert nem mások valódi jóléte táplálja, hanem az a gyönyör, amelyet ő maga érez a cselekedetben.

Baal HaSulam figyelmeztet: „Az ego legveszélyesebb rejtekhelye a jótékonysági cselekedetekben van.” Ami tiszta látszatú, valójában az önérdek álcázott bilincse lehet.

A harmadik fokozat: Az önmagán túllépés

A harmadik fokozat, a „teljes adakozás” egy radikális ugrás. Itt az ember nemcsak jutalom nélkül ad, hanem hajlandó lemondani még a szolgálat magasztos öröméről, még az adakozás öröméről is, ha másvalaki több elégedettséget tudna hozni annak, akit szolgál. Ez a kritikus próba: csak a másik javát akarja-e a másik javáért, vagy ragaszkodik az „adó” szerepéhez, mert az fenntartja belső magasságát?

Az igazi adás az, amikor az „én” teljesen feloldódik, amikor az egész figyelem elmozdul a saját cselekedetemről, örömömről, szerepemről, és csak a másik javára összpontosít, függetlenül attól, hogy én vagyok-e az a csatorna, amelyen keresztül ez megvalósul.

Ezt nevezi Rabash teljes vizsgálódásnak – mert itt nincs lehetőség a megtévesztésre. Ha örülök annak, hogy valaki másnak sikerült, ahol nekem nem, ha boldogan lemondok az adakozó szerepének édességéről a másik nagyobb javáért, akkor végre kiléptem önmagamból.

Menekülés az én-mátrixból

Ez a harmadik fokozatú adakozás tükrözi az összes korábbi írásunkban leírt vágyat: a kiáltást, hogy meneküljünk az én-érzékelés mátrixából, a szubjektív számítások börtönéből, és „önmagunkon kívül” létezzünk. A teljes adakozásban az ember végül még a legfinomabb önkielégítéseket, még az ego legfinomabb nyomait is elhagyja, és belép a Teremtő valóságába.

Rabash máshol így ír: „Az egyén feladata, hogy teljesen kiirtsa az ént, hogy még a legkisebb szál önszeretet se maradjon meg.”

Ez nem a létezés halála, hanem az igazi élet születése. Amikor már nem a saját képemnek, a saját örömömnek szolgálok, végre érezni tudom, ahogy a Teremtő élete átáramlik rajtam. Átlátszó csatornává válok, az Ő szeretetének vezetőjévé, akit nem korlátoznak a szubjektív korlátaim.

A fontos személy

Rabash példázata a „fontos személy” szolgálatáról a szívünk mélyére hat. Szellemileg a „fontos személy” maga a Teremtő – az élet forrása, a mindent átfogó jóság. Amikor Őt szolgálom, extázist érzek. Az igazi próbatétel azonban akkor jön el, amikor döntést kell hoznom: azért szolgálom Őt, mert örömöt érzek, vagy csak azért, hogy Ő elégedett legyen?

Ha egy másik lélek jobban tudná szolgálni Őt, mint én, akkor jobban örülnék az ő szolgálatának, mint a sajátomnak? Ha igen, akkor ez a teljes odaadás próbája. Itt már nem őrzöm „a helyemet” előtte. Feloldódok az Ő akaratában, és ebben a feloldódásban megízlelem az örökkévalóságot.

A teljes odaadás mint igazi felszabadulás

A teljes odaadás felszabadulás az önmagunktól. Ez az ego gravitációs vonzásának elkerülése, amely mindig visszahúz az „énbe”. Ez az önmagam felett lebegés, a másik választása, a Teremtő választása, újra és újra.

Ehhez szükség van a barátok segítségére – akik megadják nekem a saját vágyaimat és perspektíváimat helyettesítő vágyakat és perspektívákat – és a Teremtő segítségére, aki egyedül képes leválasztani az ego héjáról. Rajta keresztül megtanulom, hogy egyáltalán ne számoljak magamnak.

És amikor végre ebben az állapotban élek – ahol csak a másik elégedettsége számít –, felfedezem Baal HaSulam szavainak igazságát: „Cselekedeteid által ismerünk meg Téged.” Mert akkor cselekedeteim egyáltalán nem az enyémek, hanem az Övéi, amelyek általam áramlanak.

Következtetés

A teljes adakozás elérése azt jelenti, hogy átlépjük azt a küszöböt, ahol még az adakozás öröme is feladatik. Ez a végső menekülés önmagunktól, az utolsó börtönfal leomlása. Itt kezdődik a lélek igazi élete: önmagunkon kívül létezni, csak a Teremtő szeretetében élni, önzetlenül szolgálni, csak a másik beteljesülésében örülni.

Ez a legmagasabb szabadság, a legnagyobb öröm – nem a kapás, nem az adás öröme, hanem az, hogy eltűnünk a Teremtő jóságos kormányzása alatt, ahol csak az Ő akarata él és lélegzik rajtunk keresztül.