A helyes szándékkal való belépés a másikba

„….. De mindig emlékeznünk kell a társadalom céljára. Ellenkező esetben a test elhomályosítja a célt, mivel a test mindig a saját érdekeit tartja szem előtt. Emlékeznünk kell arra, hogy a társadalom kizárólag mások iránti szeretet elérése érdekében jött létre, és hogy ez lenne az ugródeszka Isten iránti szeretethez… …”

(Rabash, A baráti szeretetről)

I. felvonás: Az ego börtöne

Rabszolgaságba születünk. Észlelésünk, gondolataink, vágyaink – mindannyian az önszeretet gravitációs vonzásának rabságában élünk. Az ego fekete lyukként emészti fel a valóságot, mindent magához vonzva egyetlen középpontjába: magam. Amit „valóságnak” nevezünk, az nem más, mint saját vágyaink és számításaink kivetülése, egy torzított Mátrix, amelyet az önérdek szálaiból varrtak össze.

És mégis a kabbalisták suttogják: ez nem a valódi világ.

Az ego fátyla mögött csak egy erő rejlik – örök, jóságos, tökéletes. „Nincs más, csak Ő” (Mózes 4:35). De mi nem láthatjuk, mert belső lencséinket bepiszkítja az önzés zsíros rétege.

Az ember célja egyszerű, de lehetetlen: kiszabadulni ebből a börtönből, és belépni a szeretet végtelen valóságába, a Teremtő valóságába. De hogyan tud egy teljesen egóból szőtt lény átugrani az önzetlen adakozás ellentétes tulajdonságába? Nem tud. Ellenállunk a változásnak, ragaszkodunk a megszokott láncainkhoz, képtelenek vagyunk elképzelni az életet azok nélkül.

Ezért átjárót kell építeni – hidat az ego és az isteniség között. Ez a híd a társadalom, a baráti kör, a spirituális inkubátor, ahol a lehetetlen lehetségessé válik. „A barátok iránti szeretetből eljutunk a Teremtő iránti szeretethez” – írja Rabash. Ez nem metafora, hanem törvény: a csoport a légzsilip, a szent laboratórium, a méh, amely táplálja újjászületésünket.

II. felvonás: A szív csendes megnyílása

Itt, ebben a társadalomban kezdődik a nagy munka. Amikor másokhoz valódi kapcsolódási vágyból közeledünk – nem használat, nem nyereség, hanem integráció céljából –, valami csodálatos történik.

Először csend következik. A szüntelen belső zaj – a végtelen ítéletek, vágyak, követelések – elhalványulni kezd. Ami marad, az egy máshoz nem hasonlítható csend: nem üres, hanem tele van, tiszteletteljes. Ebben a csendben belép a másik hangja, eleinte törékenyen, mint egy távoli rádiójel, amely áttöri a zajt.

Megtanuljuk hangolni magunkat. Minden mozdulat megköveteli, hogy lecsillapítsuk az egónkat, lehalkítsuk a hangunkat, visszafogjuk a dominancia ösztönünket. Apránként tisztul a kép, míg végül a barát belső sugárzása hallhatóvá válik.

És akkor csoda történik: új, tiszta tér nyílik meg a szívben. A korábban az önérdekeltség által elfojtott kamra hirtelen megtisztul, mintha egy benőtt erdőt kivágnának, hogy felfedje az alatta lévő friss talajt. Ebben a tiszta térben a barátok szavai, tulajdonságai és vágyai bejuthatnak. Jeleik táplálékká válnak.

Az ego állandó kritikája nélkül a percepció megváltozik. Ahol korábban hibákat láttunk, most érdemeket látunk. Ahol korábban elutasítottunk vagy irigyeltünk, most a jóságot ismerjük fel. A megbecsülés virágzik, majd a szeretet, majd a vágy, hogy mélyebben megismerjük őket.

És akkor elérjük a legkényesebb cselekedetet: belépünk a másikba. Nem betolakodóként, nem hogy meghajoljunk vagy kihasználjuk, hanem remegő tisztelettel. Mint egy sebész, aki élő szív fölé hajol, egyetlen szándékkal lépünk be: gyógyítani, áldást adni, tökéletessé tenni. Saját vágyaink, hajlamaink és nézeteink elhalványulnak, míg végül csak a szeretet szándéka marad.

Ebben a kölcsönös megadásban szent tér keletkezik – nem bennem, nem benned, hanem közöttünk. És abban a térben a Teremtő tulajdonságai ragyognak: tiszta, önzetlen szeretet, feltétel nélküli adakozás.

III. felvonás: A Teremtő kinyilatkoztatása

Végül kezdjük megérteni. A „sugárzás”, amelyet a barátainkon keresztül kapunk, nem csupán az övék. Maga a társaság lesz a vevő, az élő antenna, amelyen keresztül a Teremtő beszél. Minden barát, minden szó és minden vágy mögött Ő működik.

Baal HaSulam így ír: „A barátok szeretete mögött a Teremtő szeretete rejlik.” Valóban, ha megfelelő szándékkal lépünk be egy másik emberbe, addig finomítjuk magunkat, amíg a zavaró zajok el nem tűnnek, és az Ő hangja tisztán és ragyogóan visszhangzik az egyesült szívek szimfóniáján keresztül.

Így bontakozik ki az út:

• Az ego börtönéből a szív csendjébe.
• A csendből a barátok szeretetébe.
• A barátok szeretetéből a Teremtő szeretetébe.

És amikor ez a szeretet megnyilvánul, Rabash szavai életre kelnek: „Amikor valaki békét köt barátjával, a Teremtő közöttük lakozik.”

Epilógus

A megfelelő szándékkal belépni egy másik emberbe nem egyszerűen egy másik lélekkel való találkozás – hanem az örökkévalóságba való belépés. Mert a köztünk lévő térben, amely kiürült az egótól és megtelt szeretettel, a mennyország leszáll a földre, és maga a Teremtő is megnyilvánul.