Az életben semmi sem véletlen

„….. A legfontosabb, amit tudni és érezni kell, hogy a fővárosnak van vezetője, ahogy bölcseink mondták: „Ábrahám, a pátriárka azt mondta: „Nincs főváros vezető nélkül.” Nem szabad azt gondolni, hogy minden, ami a világban történik, véletlen, és hogy a Sitra Achra [Másik oldal] készteti az embert a bűnre, és azt mondani, hogy minden véletlen…

….. Az embernek azonban hinnie kell a jutalomban és a büntetésben, és abban, hogy van ítélet és van bíró, és minden a jutalom és a büntetés irányítása alatt történik. Ez azért van, mert néha, amikor valakiben felébred a vágy és az ébredés a Teremtő munkájára, és azt gondolja, hogy ez véletlenül jött rá, tudnia kell, hogy itt is tett erőfeszítést, ami megelőzte a hallást. Imádkozott, hogy segítséget kapjon felülről, hogy szándékosan cselekedhessen, és ezt nevezik MAN emelésének.

Mégis, már el is felejtette, és nem tekintette cselekedetnek, mivel nem kapott azonnali választ az imájára, hogy „minden száj imáját meghallgatod”. Mégis, hinni kell abban, hogy a felülről jövő parancs szerint a válasz az imára több nappal vagy hónappal az imádkozás után is megérkezhet.

Nem szabad azt gondolni, hogy véletlen, hogy most ébredt fel. Néha az ember azt mondja: „Most, hogy érzem, hogy nincs szükségem semmire, és nincsenek gondjaim, tiszta és egészséges az elmém, ezért most a Teremtő munkájára tudok összpontosítani az elmémet és a vágyamat.”

Ebből következik, hogy azt mondhatja, hogy minden elkötelezettsége a Teremtő munkája iránt „az én erőm és kezem hatalma hozta meg nekem ezt a gazdagságot”. Így, amikor elkötelezi magát és elérheti spirituális igényeit, hinnie kell abban, hogy ez az imádságra adott válasz. Amit korábban imádkozott, az imádság most meghallgatásra talált…

(Baal HaSulam, Shamati 50., „Két állapot”)

Minden lépés mögött egy nagy történet áll

Az életben nincsenek véletlenek. Ami számunkra véletlenszerű lépéseknek tűnik a mozgó homokban, valójában egy gondosan megrajzolt út egy hatalmas térképen, amelyet még nem láthatunk. A bölcsek tanították: „Nincs főváros vezető nélkül.” A látszólagos káosz fátyla mögött van egy uralkodó, egy Bíró, egy vezető Kéz, amely megírja személyes történetünk és az egész teremtés történetének minden sorát.

Minden esemény, még a legkisebb gondolatmozgás is, egy egyetlen történet része – egy történet, amely az emberiséget a rejtőzködésből a kinyilatkoztatásba, a sötétségből a fénybe, az elválasztottságból az Egyetemes Egységbe vezeti. „Nincs hely, ahol Ő ne lenne jelen” – írta Baal HaSulam, és amikor a szív ezt megérzi, a világ maga is új nyelven kezd beszélni.

A történetbe szőtt két út

Ebben a történetben az emberiségnek az a sorsa, hogy elérje végcélját: a Teremtőhöz való hasonlóság tökéletességét, az Ő szeretetének és adakozásának tulajdonságaival való felruházottságot. Azonban két út vezet ehhez a végcélhoz.

Az első az hosszú szenvedés útja, ahol a leckéket csapásokkal tanítják meg. Ezen az úton háborúk és katasztrófák, belső konfliktusok és csalódások nyomnak ránk, mint egy könyörtelen tanár, arra kényszerítve minket, hogy beismerjük, hogy önző viselkedésünk nem tartható fenn.

A második az a rövidebb út, a Tóra, ahol az utazó felemeli a szemét, és tudatosan választja az utat. Itt tanulmányozzuk a valóság örök törvényeit, elfogadjuk őket, és segítséget kérünk a Teremtőtől, hogy felülemelkedjünk az önzésen. Ezen az úton a Menny keze kényszer helyett gyengédséggel vezet. Ahogy Baal HaSulam magyarázza: „Aki magára veszi a Menny hatalmát, attól elvesszük a föld hatalmát.” (Shamati 1).

Így két út áll előttünk, mint két folyó, amelyek ugyanabba a tengerbe ömlenek: az egyik viharos, a másik tiszta vizű. A cél ugyanaz, de az út lehet fájdalmas vagy megértéssel teli.

A vándor felébresztő szikrája

A történet bizonyos pillanataiban egy szikra gyullad az ember szívében. Hirtelen és éles kérdésként merül fel: „Miért élek? Mi a célom?” Ez a kérdés nem egy hétköznapi gondolat. A Teremtő suttogása, amely az örökkévalóság magját ülteti az emberi lélek talajába.

Rabash így ír: „Az ébredés, amelyet az ember kap, hogy részt vegyen a Teremtő munkájában, nem a sajátja. Inkább egy ébredés a Magasságból, ezért az embernek meg kell őriznie.” Ez a szikra az első lámpa, amelyet a vándor kap az útra. Eleinte halványan pislákol, de ha gondozzák, egyre fényesebbé válik, és elvezeti a keresőt oda, ahol az igazi munka kezdődik – a hasonló vágyakozással rendelkező lelkek közösségébe.

A társaság köre

Itt a történet közösséggé válik. Az egyén csatlakozik egy körhöz, egy csoporthoz, egy spirituális közösséghez. Ezen belül minden tag tükörré válik a többiek számára, emlékeztető a célra, társ a küzdelemben. A csoport olyan, mint egy szent műhely, a szeretet laboratóriuma, ahol az emberek lassan megtanulják, hogyan lépjenek ki önmagukból, és cselekedjenek másokért.

De ahogy ez a munka elmélyül, a szív régi uralkodója – az ego – felemelkedik, hangosabban és dacosabbabban, mint korábban. Az önmagával való törődés suttogásai, az irányítás iránti igényei, végtelen éhsége mind a felszínre törnek. És ez is része a történetnek. Mert ahogy Rabash tanítja: „A gonosz kinyilatkoztatása a megváltás kezdete.” Ami rejtve van, azt nem lehet meggyógyítani; csak ami látható, az alakítható át.

A mindent megváltoztató kiáltás

Itt, amikor az ego törhetetlen láncként érezhető, születik egy újfajta ima. Nem egy múló vigaszért való kiáltás, hanem egy mély, kifinomult vágyakozás, tiszta, mint a hegyi forrás. Ez az az ima, amelyet a kabbalisták MAN emelésének neveznek – a lélek egyetlen dologért való kiáltása: hogy olyan legyen, mint a Teremtő.

Baal HaSulam így magyarázza: „Az imádság a tartály hiánya. Ahol hiány van, ott van hely a megtöltésre.” Amikor a szív valóban üres az egótól, és csak az Őhöz való hasonlóság iránti vágy tölti be, akkor jön a válasz, mert a Teremtő mindig készen áll az adásra – csak arra vár, hogy a tartály elkészüljön.

Ez az ima a történet fordulópontja. Ezzel a vándor „Ádámmá” válik – igazi értelemben vett emberré, aki hasonló (Domeh) a Teremtőhöz.

A felemelkedés létrája

Ebből a kiáltásból kezdődik a mászás – a spirituális létrán való lépésről lépésre történő felemelkedés. Minden lépéssel egyre többet fed fel az ego, és egyre többet kapunk a Teremtő tulajdonságaiból. Minden fok egyszerre nehezebb és könnyebb, nehezebb, de mégis több fényt tartalmaz, egy paradoxon, amelyet csak az a felismerés old meg, hogy mindez – a küzdelem, az imádság, a felülről érkező segítség – egy töretlen folyamat része.

Ahogy a történet kibontakozik, az utazó új szemmel kezd visszatekinteni. Minden bánat nem büntetés volt, hanem felkészülés. Minden késedelem nem elutasítás volt, hanem időzítés. Minden öröm, minden bukás, minden váratlan fordulat – mindegyik a Teremtő hangja volt, amely formálta a lelket, és előre vezette.

Baal HaSulam ragyogó egyszerűséggel foglalta össze ezt a látást: „A világ minden eseménye, jó és rossz, csak a Teremtő beszélgetése az egyénnel.”

A történet vége

Így az élet története nem véletlenek sorozataként, hanem egy nagy átalakulásról szóló példázatos történetként tárul fel előttünk. A Teremtő keze minden jelenet, minden cselekedet, minden kimondott és hallott szó mögött ott van. És bár az utak eltérőek lehetnek, és bár a vándor sokszor megbotlik, a vég biztos: megismerni Őt, hasonlítani Rá, és az Ő örök szeretetének fényében élni.