Minden a szükségleten múlik

„…Először is, az embernek fel kell ismernie, hogy hiányában szenved. Ha nem így van, akkor imádkoznia kell azért, hogy megkapja, mert miért nincs neki? Azért nincs neki, mert tudatossága csökken.

Ezért minden Mitzva-ban [Parancsolatban] imádkoznia kell, hogy miért nincs tudatossága, mert nem teljes mértékben tartja be a Miztva-t. Más szavakkal, a befogadás vágya eltakarja, hogy ne lássa az igazságot.

Ha látná, hogy ilyen alacsony állapotban van, biztosan nem akarna abban az állapotban lenni. Ehelyett minden alkalommal erőfeszítéseket kell tennie a munkájában, amíg meg nem tér, ahogy írva van: „Leengedi a mélységbe, és felemeli.”

Ez azt jelenti, hogy amikor a Teremtő azt akarja, hogy a gonosz bűnbánatot tartson, olyan mélyre taszítja az alvilágba, hogy a gonosz maga sem akar ott lenni. Ezért könyörgő imádsággal kell kérni a Teremtőt, hogy mutassa meg neki az igazságot, és adjon neki a Tóra fényéből…

(Baal HaSulam, Shamati 47., „Ahol megtalálod nagyságát”)

A spirituális élet alapja: a valódi hiány

Hétköznapi életünkben minden az örökké ébredő vágyaink kielégítése körül forog. Folyamatosan étel, szex, család, gazdagság, hatalom, tisztelet, versengés és tudás után rohanunk. Ezek a késztetések alkotják a fizikai élet tengelyét. Nélkülük depressziósnak, érzéketlennek, sőt halottnak éreznénk magunkat.

De a spirituális élet teljesen más. Nem azzal kezdődik, amit már akarunk, hanem valamivel, amit természetesen egyáltalán nem érzünk: a Teremtő, az Ő tulajdonságai iránti vágyakozással. Alapértelmezés szerint egyetlen embernek sincs ilyen igénye. Az igazi spiritualitás – amit „léleknek” nevezünk – nem egy misztikus felhő, amely a fejünk felett lebeg. Ez egy nagyon konkrét szintű hasonlóság az egyetlen, örök erővel, amely megteremti és irányítja a valóságot.

És mi ez az erő? A Kabbalisták, a valóság belső dimenziójának egyedülálló tudósai azt mondják nekünk: ez a tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretet és adakozás. Ez egy olyan állapot, amikor az ember csak másokért létezik, önös haszonszerzés nélkül, semmit sem várva cserébe.

Miért nincs vágyunk a spirituálisra?

Itt rejlik létezésünk legnagyobb paradoxona: egész belső mechanizmusunk abszolút önszereteten alapszik. Minden gondolat, döntés és cselekedet önző szándékból fakad, amely igazolja önmagát és másokat kihasznál. Ezért nem érezzük vonzódást a spiritualitás iránt. Éppen ellenkezőleg, a Teremtő tulajdonságai undorítóak és elviselhetetlenek számunkra. Annyira ellentétesek a természetünkkel, hogy kigúnyoljuk, megvetjük és eltapossuk őket, amikor csak megjelennek előttünk.

Ezért a spirituális felemelkedés első lépése nem a beteljesülés, hanem egy új, eddig ismeretlen vágy megszerzése. A spirituális fejlődés csak akkor kezdődik, amikor olyan tulajdonságok iránti igény alakul ki bennünk, amelyeket az egónk természetesen elutasít.

A spirituális hiány keserédes édessége

Eleinte ez a folyamat elviselhetetlennek tűnik. A fizikai világban a beteljesülés örömet, a hiány pedig fájdalmat okoz. De a spiritualitásban minden fordítva van. Meg kell tanulnunk elmenekülni az egoista beteljesülés elől, és örülni annak, hogy egyre kevesebb istenies tulajdonság van bennünk.

Elkezdjük érezni, mennyire hiányzik belőlünk az igazi szeretet, az adakozás és a mások iránti törődés. Rájövünk, hogy ezeknek a tulajdonságoknak a hiánya az emberiségben az oka minden szenvedésnek, háborúnak és pusztításnak a világon. És amikor ez a felismerés olyan éles lesz, hogy már nem tudjuk tovább figyelmen kívül hagyni, amikor semmilyen figyelemelterelés, önámítás, édes illúzió nem tudja elhallgattatni – akkor a lényünk mélyéből felkiáltás tör elő.

Ez a kiáltás az imádság: könyörgés a Teremtőhöz, hogy adjon nekünk azt, amit mi magunk nem tudunk megadni.

A Teremtő is szenved

A Teremtő készen áll. Beteljesülése állandó és végtelen. Vágyik arra, hogy megadja nekünk tulajdonságait, ahogy az anya vágyik arra, hogy etesse gyermekét. A Kabbalisták azt mondják, hogy Ő többet akar adni, mint mi kapni. De ezt nem kényszerítheti ránk, mert a spiritualitásban nincs kényszer. Csak akkor önti bele fényét, amikor edényünk – a hiány, a vágy, a szükség – éretté, nyitottá és éhesé válik.

Valójában maga a hiányosság a beteljesülés. Amint igazán vágyunk az Ő tulajdonságaira, az adás garantált.

Az emberi megfigyelő átalakulása

Ez az út fájdalmas az egónak, és szenvedése soha nem múlik el, csak növekszik. Önközpontú vágyaink soha nem teljesülnek, de fokozatosan elkezdjük átalakítani az azonosulásunkat. Abbahagyjuk az ego szemével való nézelődést, és elkezdjük a valóságot egy új, független „emberi megfigyelő” szemével látni magunkban. Ez a szikra, ez a belső pont vágyik a Teremtőre, a Hozzá való hasonlóságra.

Ahogy Rabash írta, végül ez a megfigyelő még az ego fájdalmát is élvezni kezdi, mert ez bizonyítja, hogy haladunk előre valódi célunk felé.

A spirituális munka laboratóriuma

Egy ilyen folyamat nem alakul ki spontán módon. Pontos módszerre és védett környezetre van szükség, mint egy laboratóriumban. Egyedül az ego mindig becsap minket, igazolja magát és elrejtőzik előlünk. Ezért szükségünk van egy csoportra, amely tudatosan elkötelezi magát ugyanazon cél mellett: hogy kinyilatkoztassa a Teremtőt azáltal, hogy hasonlóvá válik Hozzá.

Ebben a környezetben mesterséges légkört teremtünk, ahol a mások iránti adakozás és szeretet fontossága folyamatosan felerősödik. Kölcsönös támogatás, tanulás és erőfeszítés révén vonzzuk magunkhoz a Teremtőtől származó rejtett erőt, amely valódi, égő vágyat ébreszt bennünk a spiritualitás iránt.

Ugyanakkor az ego egyre hevesebben ébred, és egyre világosabban mutatkozik meg. Minél több fényt sugárzunk, annál több szennyeződés kerül napvilágra. Minél jobban igyekszünk másokat szeretni, annál jobban látjuk egónk romboló ellenállását.

Az igazi ima töréspontja

Ez a növekvő szakadék – az isteni tulajdonságok iránti vágyunk és az ego makacs ellenállása között – elviselhetetlen feszültséget teremt. Végül, amikor a Teremtő elérésének kérdése valódi élet-halál kérdéssé válik, amikor a lélek menekülés nélkül kiált a mélyből, akkor a tartály teljes.

És abban a pillanatban, amikor a hiány a legnagyobb, a Teremtő válaszol. Nem anyagi jutalmakkal tölt el minket, hanem saját lényegével – a szeretet és az adakozás tulajdonságaival.

Minden a szükségleten múlik. Az egész spirituális út a Teremtő iránti valódi hiány fokozatos megszületése. Minden más csak felkészülés, minden más illúzió. Amikor ez a hiány a legmélyebb kiáltásunkká válik, a beteljesülés élő vízként áramlik, és megízleljük az örökkévalóságot.