A valóság látása és érzékelése az értelmen túl

„…..Meg kell értenünk, hogy az igazság nem az, aminek a véleményünk és érzéseink szerint tűnik. Ahogy mondják: „Szemük van, de nem látnak; fülük van, de nem hallanak.” Vagyis nem érezzük, hol vagyunk, mintha vakok és süketek lennénk, nem érezzük az igazi világot, nem érezzük, ahogy tapintással mozgunk benne.

De itt van a javítás. A Teremtő szándékosan teremtette ezt a rejtőzködést, hogy elérhessük a tökéletességet, vagyis a rejtőzködésből a kinyilatkoztatásba, az értelemtől az értelem feletti hitbe, Malchutból Binába, a fogadásból az adásba.

Az ember azt hiszi, hogy a külvilágot érzékeli, de valójában bezárva van önmagába, és önmagát érzékeli belülről. Az egész valóság bennünk van. Az egész univerzum, a galaxisok, a csillagok, a bolygók és a Föld minden vele együtt, mind „én” vagyok.

Olyan, mintha elvesztettem volna az eszméletemet, vagy álmodnék. Néha álmodom, hogy valahol sétálok, és valóságosnak tűnő dolgokat csinálok. De aztán felkelek, és látom, hogy a valódi valóság nem az, amit álmodtam.

Ugyanez történik velünk, amikor a spiritualitás megnyilvánul. Megértjük, hogy álomban voltunk, és most felébredtünk, és látjuk a valódi valóságot.

Az észszerűség feletti hit azt jelenti, hogy megértjük, hogy a valóság nem az, amit jelenleg elképzelünk. Valójában én a Teremtőben vagyok, a felsőbb erőben, amely irányít engem. És a hatalmas világ, amely előttem megjelenik, bennem van, és nekem kell vonzanom a Teremtő erejét, hogy kitöltse az egész világomat, és rendet teremtsen mindenben.

Az embernek minden tőle telhetőt meg kell tennie, hogy feltárja a Teremtőt, aki kitölti az egész világegyetemet. Ez pedig csak a tíz segítségével lehetséges, eltűnve és feloldódva a barátaidban, annyira magadba szívva őket, hogy érzed, hogy a Teremtő áll minden barátod mögött, és arra vár, hogy feltárd Őt.

Így kezdem megérteni a hit fényét, vagyis érezni a Teremtőt. Ezt nevezzük észszerűség feletti hitnek. Az észszerűség volt a korábbi valóságérzékelésem, amit a szememmel láttam és a fülemmel hallottam. De most kezdem érezni a fizikai érzékelésen túli valóságot, és a barátaimon keresztül eljutok a Teremtő kinyilatkoztatásához, aki kitölti a lelki Klimet, a lelkem tíz Szfiráját.

Így jutunk el az első spirituális kinyilatkoztatáshoz, és tovább haladunk előre, egyre messzebb és messzebb…”

(Dr. Rav Michael Laitman blogjából, 2020.12.20., „We Were As Dreamers” [Álmok voltunk])

A percepciónk börtöne

A valóságról alkotott velünk született percepciónk teljesen szubjektív, egocentrikus és introvertált.

Saját gondolataink, vágyaink és értelmezéseink zárt kamrájában élünk, soha nem érzékeljük a valóságot „olyannak, amilyen”. Természetünk önző, önigazoló és önfenntartó. Minden gondolat, minden döntés, minden reakció átmegy a személyes „öröm-fájdalom” programunk merev szűrőjén – egy tudatalatti, kompromisszumot nem ismerő szoftveren, amely csak azt számolja: Mi hasznomra válik? Mi árthat nekem?

Emiatt nem a világot látjuk, hanem saját belső szükségleteink és félelmeink tükörképét. Csak azok a valóságfragmentumok jutnak el hozzánk, amelyeket az egónk beenged, amelyek önérdekünket szolgálják, igazolják igazunkat, vagy mások fölé emelnek minket. Így zárva maradunk a saját gubónkban, vakon a hatalmas igazságtól.

Az ego lencséjén túlra tekinteni

Ahhoz, hogy igazán éljünk, meg kell tanítanunk magunkat arra, hogy átnézzünk ezen a belső szűrőn – hogy ne a folyamatos kérdés, „Hogyan szolgálhat ez nekem?” kísérjen minket. El kell fordítanunk tekintetünket az ego által festett torz, haszonelvű képről, és meg kell keresnünk a Teremtő ujjlenyomatait: a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli erőt, amely fenntartja és fejleszti az egész életet.

Ez azt jelenti, hogy figyelmen kívül kell hagynunk az ego által kivetített hamis, zajos képeket – úgy kell kezelnünk őket, mint háttérzajt vagy ködöt, amelyen át kell törnünk. Meg kell keresnünk a valóságban áramló finom adakozó áramlatokat. Ez olyan, mint egy gobelin megfordítása: először csak a kusza, rendetlen hátoldalt látjuk, de türelemmel és erőfeszítéssel felfedezzük az elülső oldal lélegzetelállító rendjét és szépségét.

Ébredés az álomból

Amikor a kabbalisták azt írták: „Olyanok voltunk, mint álmodók”, pontosan ezt az ébredést írták le.

Az álomban a világunk szilárdnak, sürgetőnek, valóságosnak tűnik. De amikor a magasabb valóság feltárul, megértjük, hogy az élet, amelyet ismertünk, csak árnyék volt. Egy olyan világba ébredünk, amelyet a Teremtő jelenléte áthat, ahol az Ő hangja kapcsolatra hív minket – arra, hogy vele járjunk.

Ezt a „hangot” nem a fülünkkel halljuk – hanem érezni lehet. Ez egy élénkítő, életet adó áramlat, amely átáramlik rajtunk, és saját akaratunkon túlra emel minket. És abban a pillanatban idegennek érezzük – egy „idegen” tulajdonságnak, amely felülkerekedik az önző reflexeinken, amelyekben egykor bíztunk.

A csoport mint kapu

De csak egy módon lehet ráhangolódni erre a hangra: másokon keresztül.

A Teremtő elrejtőzik a körülöttünk lévő emberek, különösen a spirituális csoportban lévő barátaink mögött. Csak akkor léphetek át az éles, tisztító szűrőn, amely eltávolítja az ego torzításait, ha feladom a saját véleményemet, feloldódok a többiek vágyaiban, és valóban átveszem a perspektívájukat.

Ez nem az egyéniség eltörlése – pontosan az ellenkezője. Azzal, hogy érzékennyé válok mások szívére, rezonanciába kerülök a Teremtő frekvenciájával. Az én önközpontú „jelem” elcsendesedik, és egy új, magasabb sugárzás válik világossá.

Kapcsolat a hasonlóságon keresztül

Nincs közvetlen kapcsolatom a Teremtővel. Kapcsolatom Vele teljesen másokkal való kapcsolataimon keresztül épül fel.

Amikor úgy viselkedem velük, ahogy Ő viselkedik a teremtéssel – abszolút szeretettel, feltétel nélküli adással és semmilyen elvárás nélkül –, akkor elkezdem Őt tükrözni. Ez a szándékbeli hasonlóság élesíti az érzékelésemet, mintha egy hangszert hangolnék, hogy tiszta hangot adjon.

Minél jobban hasonlítok Rá a viselkedésemben, annál tisztábbá válik a hangja. És minél tisztábbá válik a hangja, annál erősebb lesz a képességem, hogy finomítsam, szűrjem és az Ő útmutatása szerint éljek. Ez az észszerűség feletti hit – az ego korlátozott képénél jobban bízni a magasabb valóságban, amíg az, ami egyszer „túl volt”, az új észszerűségemmé válik.

Az első kinyilatkoztatástól a végtelenig

Az első spirituális kinyilatkoztatás nem a vég – hanem egy nagyobb utazás kezdete. Minden előre lépéshez mélyebb önfeladás, nagyobb hasonlóság a Teremtőhöz és pontosabb hangolás az Ő frekvenciájára szükséges. És minden lépéssel egyre jobban felébredünk az álomból, és rájövünk, hogy az igazi világ mindig is itt volt – bennünk, körülöttünk és teljesen kitöltve minket.