„…Ezért, amikor a ruhát szővöm, zavartan állok és várom az ítéletet, amely kiűzi belőlem a szegénységet, amelybe öltözve vagyok. És mivel most egy szeretet ruháját szővöm, hogy az öröm fényét helyezzem bele, már eleve elfogult és érdekelt fél vagyok. Ezért a szövet szálainak szavai szerint döntök, ahogy a Tóra is sugallja nekünk: „A megvesztegetés elvakítja a bölcsek szemét.”
Így már nem érdekel, hogy az igazság az-e, ami, hanem az a cél, amelyet ebben a pillanatban, a szeretet ruhájának szőése közben kívánok elérni. Ebben az állapotban van egy döntő vonal a közepén, ami azt jelenti, hogy a cél az, ami mindig eldönti, mi a jobb és mi a bal.
És miután megszereztem a fent említett ruhát, a szeretet szikrái azonnal ragyogni kezdenek bennem. A szívem vágyakozni kezd a barátaimmal való egyesülésre, és úgy tűnik, hogy a szemem látja a barátaimat, a fülem hallja a hangjukat, a szám beszél hozzájuk, a kezeim átölelik őket, a lábaim körbe táncolnak, szeretetben és örömben velük együtt, és túllépem a testi határaimat. Elfelejtem a barátaim és köztem lévő hatalmas távolságot, és a sok mérföldre elterülő föld nem áll közöttünk.
Olyan, mintha a barátaim ott állnának a szívemben, és látnák mindazt, ami ott történik, és szégyellem a barátaim iránti aprócska tetteimet. Aztán egyszerűen kilépek a testi hordozómból, és úgy tűnik, hogy a világon nincs más valóság, csak a barátaim és én. Ezt követően még az „én” is megszűnik, és elmerül, összeolvad a barátaimmal, amíg fel nem állok, és kijelentem, hogy a világban nincs valóság – csak a barátaim…
(Rabash, 8. levél)
Az ego börtöne
Reggel, amikor kinyitjuk a szemünket, egészen addig, amíg el nem alszunk, nem emberek vesznek körül minket, hanem falak – vastag, láthatatlan falak, amelyeket a saját egónk épített. Ezek a falak nem kőből vagy acélból vannak, mégis sokkal erősebbek bármely erődítménynél. Összefonódnak az önérdek, a büszkeség, a félelem és a könyörtelen vágy, hogy bármilyen áron igazoljuk magunkat.
Barságok nélküli börtönben élünk, bezárva önmagunkkal foglalkozó magányos cellákba. A falak átlátszóak, de áthatolhatatlanok. Belülről láthatjuk a világot, hallhatjuk a hangokat, beszélgethetünk – de nem tudunk valóban megérinteni egy másik lelket.
Pillanatfelvétel
Egy emberekkel teli szobában állok. Nevetnek, beszélgetnek, egymás felé hajolnak. Mosolygok, bólintok, sőt, csatlakozom is hozzájuk. De valahol mélyen belül tudom, hogy a szavaim kiszámítottak, a mimikám begyakorolt. Nem nyúlok ki feléjük, hanem védem a területemet. Egy láthatatlan, de vastag üvegfal választ el minket. Látom őket, de mégis egyedül vagyok.
A rejtett program
Ha visszaléphetnénk, és megnézhetnénk a bennünk működő belső mechanizmust, megdöbbennénk. A szoftver primitív, mégis kifinomult: egy 100%-ban önközpontú operációs rendszer. Minden vágy, minden számítás, minden döntés ugyanazon a szűrőn megy keresztül: Ez örömet okoz nekem? Ez megkímél a fájdalomtól?
Még a nemesnek vagy nagylelkűnek tűnő cselekedetek is gyakran finom manipulációk, hogy jól érezzük magunkat, hogy megerősítsük önmagunkat, hogy valamilyen belső vagy külső hasznot szerezzünk.
Pillanatfelvétel
Egy barátnőm sírva hív fel. Megvigasztalom, tanácsot adok, még egy kicsit meg is nevettetem. Hálásan megköszöni. Egy pillanatra büszke vagyok a kedvességemre. Aztán rájövök: megcsillan bennem az elégedettség, hogy most „jónak” tart. A segítségem nem volt önzetlen; a háláját akartam. Minden szavam az egóm írta.
A lélek laboratóriuma
Ahhoz, hogy kiszabaduljunk ebből a láthatatlan ketrecből, nem támaszkodhatunk kizárólag az akaraterőnkre. Az ego túl mélyen gyökerezik, túl ravasz. Szándékosan kialakított környezetre van szükség – a lélek laboratóriumára.
Ez a laboratórium egy kis, zárt körben működik, amelynek tagjai egyetértenek abban, hogy egy radikális cél érdekében dolgoznak: hogy hasonlítsanak a Teremtőre azáltal, hogy elsajátítják tiszta, feltétel nélküli szeretetének és önzetlen adakozásának tulajdonságait.
Pillanatfelvétel
Először a csoport melegsége vonz. Együtt étkezünk, nevetünk, mély gondolatokat tanulmányozunk. Biztonságban érzem magam – amíg meg nem kezdődik a munka. Abban a pillanatban, amikor arról beszélünk, hogy ugyanúgy kell szeretnünk egymást, mint önmagunkat, valami felkavarodik bennem. Elkezdek észrevenni a hibáikat. A melegség lehűl. Az elmém kritikusra vált. Nem számítottam erre.
Az első találkozás a fallal
Itt, ebben a szent kísérletben érezzük először a valódi falat magunk és mások között. Ez már nem elmélet – fájdalmasan kézzelfogható. Hirtelen hidegség, megmagyarázhatatlan irritáció, nem kívánt ellenszenv törhet ki azok között, akik egységet fogadtak.
Ez az ego utolsó védelmi vonala, kétségbeesett kísérlete arra, hogy bezárjon minket az önszeretet ismerős melegébe. És mégis, ezek a pillanatok nem kudarcok – hanem megvilágosodások. A fal mindig is ott volt. Most már láthatjuk.
Pillanatfelvétel
Körben ülünk, és megosztjuk gondolatainkat. Az egyik barátom szenvedélyesen beszél az egységről. Ok nélkül összeszorul a gyomrom. Arrogáns hangot hallok a hangjában. Elképzelem, hogyan mondanám jobban. A hangja zavar. Erőltetek egy mosolyt, de belül visszahúzódok. Abszurd – tudom, hogy jó szándékú. Mégis érzem, ahogy a fal emelkedik, mint a dagály.
A Teremtő a falon túl él
Végül egy kemény, de felszabadító felismeréshez jutunk: a Teremtő és az Ő valósága nem található meg az egónk határain belül. Ő nem a saját érdekeinek zárt kamrájában lakozik.
Ahhoz, hogy találkozhassunk Vele, túl kell lépnünk önmagunkon. El kell hagynunk az „én” bőrét, és be kell lépnünk a „te” szívébe és elméjébe. Csak ott – mások vágyaiban és szükségleteiben – kezdhetjük megérezni az isteni szeretet és adás mezejét, amely minden életet fenntart.
Szeretetet szőve a gyűlölet felett
De önmagunkon túl lépni nem olyan ugrás, amelyet egyedül megtehetünk. A mások iránti elutasítás nem akadály, amelyet el kell kerülni – ez az anyag, amelyből a híd épül.
A feladat nem a gyűlölet eltörlése, hanem a szeretet szövedékének ráfonása, szálról szálra. Nem kényszeríthetjük magunkból ezt a szeretetet – ez nem a természetünkben van. Ehelyett a növekvő szakadék arra késztet minket, hogy a Teremtőhöz forduljunk: Add nekünk a szeretetedet. Taníts meg minket úgy érezni, ahogy te érzel.
Pillanatfelvétel
Egy este, egy feszült találkozó után egyedül ülök. Gondolataimban újra és újra lejátszom barátaim minden bosszantó szavát és gesztusát. Aztán csendesen érzem, hogy valami megszakad bennem. „Nem tudok szeretni őket” – suttogom. „Így nem. Kérlek… add nekem a szeretetedet.” A mellkasom megkönnyebbül. Az arcok, amelyeket irritációval láttam, most törékenyeknek, értékesnek tűnnek. Ez nem az én szeretetem – kölcsönzött, de valódi.
Az én feloldása
Minden alkalommal, amikor az ego új vádakkal támad, azt jelzésként használjuk, hogy még több Teremtő szeretetet vonzzunk a kapcsolatba. Lassan a falak leomlanak. Lépésről lépésre közelebb kerülünk – nem az ego ellenére, hanem éppen az ego miatt.
Végül valami rendkívüli történik. Elkezdjük elveszíteni az elkülönült énünk érzését. Ez nem hirtelen történik, hanem egyszerűen eltűnik, mint a köd a reggeli napfényben. Nem az „én” szűk résén keresztül érzékeljük az életet, hanem a „mi” hatalmas, közös tüdején keresztül kezdünk lélegezni.
Pillanatfelvétel
Kéz a kézben állok a barátaimmal. Halkan énekelünk. Az elmém nem gondol rám – nem gondol semmire. Csak ez a közös szívverés van, ez az egyetlen lélegzet, ami mindannyiunkat áthat. Nem tudom megmondani, hol végződöm én és hol kezdődnek ők. Abban a pillanatban tudom: itt él a Teremtő.
Abban a közös térben a Teremtő nem egy ötlet, nem egy távoli istenség, hanem egy élő jelenlét – meleg, határtalan és végtelenül adakozó. Tulajdonságai áramlanak közöttünk, rajtunk keresztül, amíg mi magunk nem leszünk. A falak eltűnnek. Nincs távolság. Nincs „én” és „te”. Csak mi vagyunk. És abban a mi-ben van az örökkévalóság.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás