„Aki otthon ül, nem olyan, mint aki a király előtt áll. Ez azt jelenti, hogy a hitnek olyannak kell lennie, hogy az ember úgy érezze, mintha egész nap a király előtt állna. Akkor szeretete és félelme biztosan teljes lesz. És amíg nem éri el ezt a fajta hitet, nem pihenhet, „mert ez az életünk és napjaink hossza”, és nem fogadunk el semmilyen ellenszolgáltatást.
A hit hiányát pedig be kell szőni a végtagjaiba, amíg a szokás második természetévé nem válik, olyannyira, hogy „amikor rá gondolok, nem hagy aludni”. De minden testi dolog eloltja ezt a vágyat, mert látja, hogy bármi, ami örömet okoz neki, az öröm eltünteti a hiányt és a fájdalmat.
Az embernek azonban nem szabad vigasztalást kívánnia, és óvatosnak kell lennie minden testi dologgal, amit kap, hogy az ne csillapítsa vágyát. Ezt úgy lehet megtenni, hogy sajnáljuk, hogy ez az öröm miatt hiányoznak belőlünk a Kedusha (szentség) edényeinek szikrái és ereje, vagyis a Kedusha iránti vágyak. És a bánaton keresztül megőrizhetjük a Kedusha edényeit.
(Baal HaSulam, Shamati 211. „Mintha a király előtt állnánk”)
Az emberi létezés szőnyegén vágyaink azok a szálak, amelyek mozgásba hozzák életünket. Minden lépésünk, minden álmunk, amit üldözünk, egy mélyen rejlő vágy hajtja – egy szükséglet, amely előre visz minket, legyen az szerelem, megélhetés, siker vagy értelmes élet. Ez a természetünk lényege: vágyakozó lények vagyunk, akiket a bennünk lévő ürességet kitölteni akaró velünk született éhség hajt. Baal HaSulam azonban mélyen megmutatja, hogy van egy magasabb rendű hivatás, egy spirituális vágy, amely túllép a materiális világ mulandó örömein. Ez az Isten iránti szerelmi vágy, a Teremtő iránti sóvárgás, amelynek teljesen el kell foglalnia minket, ha valódi célunkat akarjuk elérni.
A fizikai világban vágyaink ösztönösen keletkeznek. Az éhség fájdalma enni késztet minket, a magány fájdalma kapcsolatra ösztönöz, és az ambíció szikrája táplálja világi céljaink elérése iránti törekvésünket. Ezek a vágyak automatikusak, szövevényesen összefonódnak lényünkkel. De a spirituális fejlődés, az utazás végső emberi célunk felé, valami sokkal tudatosabbat igényel. Megköveteli, hogy olyan vágyat ápoljunk, amely nem jön természetesen – egy égő, mindent elsöprő szeretetet a Teremtő iránt, amely minden más vágyat elhomályosít. Ez nem passzív kívánság, hanem aktív, kitartó törekvés, amelyet saját erőfeszítéseinkkel kell ápolnunk és fokoznunk, egoista természetünkkel szemben.
Ahhoz, hogy ezt elérjük, tehetetlenül, visszafordíthatatlanul szerelmesnek kell lennünk a Teremtőbe. Ez a szeretet nem múló érzelem, hanem egy létezési állapot, egy szerelmi vágy, amely kitölti az egész horizontunkat, és minden mást háttérbe szorít. Minden beteljesületlen vágy – legyen az egy szeretett személy, egy távoli hazáért, vagy akár egy triviális vita – kapuvá válik ehhez a nagyobb vágyhoz. Amikor a vágy fájdalmát érezzük, arra vagyunk hívva, hogy a vágyunk felszínes tárgyán túlra tekintsünk, és összekapcsoljuk azt a Teremtővel. Minden vágyakozás, minden megnyugvást nem találó fájdalom átalakulnia kell az Ő isteni tulajdonságai iránti kiáltássá: tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretet és adakozás. Ez a lélek alkímia, ahol a földi hiányosságok az isteni kapcsolat edényeivé válnak, kitöltve a bennünk lévő üres tereket, és megnyugtatva a világ konfliktusait és válságait.
Ahogy Baal HaSulam tanítja, ennek a szerelmi vágyakozásnak könyörtelennek kell lennie, amit a testi világ múló örömei nem tudnak csillapítani. A minket körülvevő anyagi örömök – étel, kényelem, siker – elhomályosíthatják lelki vágyakozásunk éles élét, és önelégültségbe ringathatnak minket. De ellen kell állnunk ennek a nyugtatásnak. Fokozott éberséggel kell őriznünk a Teremtő iránti vágyunkat, elutasítva minden olyan vigaszt, amely azt eloltani fenyegeti. Amikor az öröm csábít, nem az örömért kell szomorúságot éreznünk, hanem azért a kockázatért, amelyet az szent edényeinkre, a szentség iránti vágyunkra jelent. Ez a szomorúság lesz pajzsunk, amely megőrzi vágyunk tisztaságát és szellemi célunkhoz köt minket.
Ezt az utat nem járhatjuk be egyedül. Az ilyen elsöprő, mindent magába foglaló szerelmi vágyhoz vezető út egy spirituális közösség támogatását igényli, egy olyan csoportét, amelynek tagjai ugyanazt a lángoló vágyat éreznek. Ebben a szent körben minden barát tükörré válik, amely visszatükrözi és felerősíti a többiek vágyát. Együtt tápláljuk a Teremtő iránti kollektív szerelmünk lángját, segítve egymást abban, hogy ellenálljunk a figyelmünket elterelő és zavaró tényezőknek. Minél több akadályba ütközünk – legyenek azok kétségek, kísértések vagy külső nyomás –, annál mélyebbre kell merülnünk ebben a szerelmi vágyakozásban, hagyva, hogy növekedjen, amíg elviselhetetlen, ellenállhatatlan erővé nem válik. Csak akkor, amikor kiáltásaink a szívünk mélyéből törnek elő, érdemeljük meg a Fentről érkező választ.
Ez a spirituális növekedés paradoxona: minél több próbát kell kiállnunk, annál jobban ragaszkodnunk kell vágyakozásunkhoz. A zavarok, amelyek elválasztanak minket, nem akadályok, hanem lehetőségek, meghívások arra, hogy elmélyítsük szeretetünket és finomítsuk hitünket. Folyamatosan növelnünk kell spirituális célunk nagyságát, és állandóan imádkoznunk kell a Teremtőhöz, hogy adjon nekünk olyan erős vágyat, amely túllép önző természetünkön. Ez a vágy – a tiszta, önzetlen szeretet és adakozás iránti vágy – nem valami, ami természetesen megvan bennünk. Ez egy ajándék, amelyet fáradhatatlanul kell keresnünk, egy láng, amelyet ápolnunk kell, amíg el nem éget mindent.
Ebben a szerelmes állapotban állunk, mintha egy király előtt állnánk, szívünk meztelen, lelkünk félelemmel és vágyakozással remeg. Nem pihenhetünk, mert ez a vágyakozás az életünk, napjaink hossza. Semmi jutalom, semmi földi öröm nem tud minket kielégíteni. Ezt a hiányt, ezt a fájó vágyat be kell szőnünk a végtagjainkba, amíg második természetünkké nem válik, amíg a Teremtőre való gondolat nem tart minket ébren, nyugtalanul és életben. És amikor ezt elérjük – amikor szerelmi vágyunk egységgé válik, kitöltve teljes tudatunkat –, akkor, és csakis akkor kapjuk meg a vágyott beteljesülést: az Istennel való kapcsolatot, amely átalakít minket, meggyógyít és közelebb hoz ahhoz a célhoz, amelyért teremtettünk.
Fogadjuk tehát be ezt a szerelmi vágyat. Tápláljuk, őrizzük, és hagyjuk növekedni, amíg el nem tölt minket. Mert ebben a vágyakozásban, ebben a kétségbeesett, reménytelen, gyönyörű szeretetben a Teremtő iránt találjuk meg az utat önmagunkhoz, a szentséghez, amely ránk vár, és az Istenség örök öleléséhez.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás