Spirituális félelem – Spirituális edény

„Így felmerül a kérdés: Mi az a spirituális edény, a Kelim [edények], amelyekből nagy kincset készíthetünk a felsőbb bőségből?

Van egy szabály, hogy a tehén többet akar etetni, mint amennyit a borja enni akar. Ez azért van, mert az Ő kívánsága, hogy jót tegyen teremtményeivel, és a Tzimtzum [korlátozás] oka, úgy kell hinnünk, a mi javunkra van. Az ok pedig az lehet, hogy nincs megfelelő Kelimünk, amelyben a bőség helyet kaphatna, mint a testi Kelim, amelynek megfelelőnek kell lennie ahhoz, amit beleteszünk. Ezért azt kell mondanunk, hogy ha hozzáadjuk a Kelimet, akkor lesz valami, ami befogadja a hozzáadott bőséget.

A válasz erre az, hogy a Teremtő kincstárában csak a mennyfélelem kincse van (Berachot 33).

De meg kell értenünk, mi is az a félelem: ez a Kli, és a kincs ebből a Kliből van, és minden fontos dolog abban van elhelyezve. Azt mondta, hogy a félelem olyan, mint ahogy Mózesről van írva: Bölcseink azt mondták (Berachot, 7. oldal): „A jutalom azért, hogy Mózes elrejtette arcát, mert félt nézni, az volt, hogy meglátta az Úr képét.”

A félelem arra utal, hogy az ember fél attól a nagy örömtől, ami ott van, attól, hogy nem lesz képes azt megkapni, hogy másoknak adhassa. A jutalom ezért, azért, hogy félelem volt benne, az, hogy így készített magának egy Kli-t, amiben befogadhatja a felsőbb bőséget. Ez az ember munkája, és ezen kívül mindent a Teremtőnek tulajdonítunk…”

(Baal HaSulam, Shamati 38.)

Létünk mélyén mély vágy kavarog bennünk – egy kétségbeesett vágy, hogy felfedjük a Teremtő lényegét, megragadjuk jelenlétét és pillantást vethessünk végtelen fényére. Életünk célja, hogy felfedjük és elérjük a Teremtőt. Ez a kinyilatkoztatás azonban közvetlen formában elkerül minket; nem tudjuk közvetlenül felfedni vagy felismerni a Teremtőt, soha nem juthatunk el hozzá önmagában. A szívünk fáj ettől a paradoxontól, mert hogyan hidalhatnánk át a szakadékot véges önmagunk és az Ő határtalan valósága között? Ezt az egyetlen jóságos teremtő és irányító erőt az Ő ránk gyakorolt hatása révén ismerhetjük fel és tanulmányozhatjuk, észlelve, mérve és értékelve az Ő hatása által okozott változásokat. Lényünk minden apró változása az isteni suttogásává válik, egy remegéssé, amely visszhangzik a lelkünkben, emlékeztetve minket az Ő állandó ölelésére.

A Teremtő hatását ránk az Ő befolyása eredményeként érzett változások alapján mérjük. Ehhez szükségünk van egy eszközre, amellyel mérhetjük a változásokat, és ez az eszköz az úgynevezett spirituális félelem. Ez a „spirituális félelem” alapvetően szimbolizálja kapcsolatunkat és hozzáállásunkat a Teremtőhöz és az általa teremtett valósághoz. Ez nem egy múló érzelem, hanem egy mély, visszhangzó állapot, amely átformálja legbelsőbb lényünket, és félelemmel és alázatossággal tölt el minket az Ő nagysága előtt.

Normális esetben a valósághoz a szokásos, egoista és szubjektív félelmünkön keresztül kapcsolódunk, félve a saját életünktől, egészségünktől és a saját tulajdonunktól, attól, hogy elveszíthetjük, amink van, vagy nem kaphatjuk meg, amit akarunk. Ez a félelem szorít minket, mint egy satuba, az önfenntartásból és a vágyakozásból születik, és aggodalommal és kétségbeeséssel homályosítja el látásunkat. De a spirituális félelem nem közvetlenül hozzánk kapcsolódik; másokat és a valóságot féljük, mert már felismertük önző, egoista, rákos természetünket, és tudjuk, milyen kárt és pusztítást okozhatunk másoknak és a valóságnak. A felismerés hullámokban tör ránk, mint a bánat – hogy féktelen egónk hogyan rombolja a körülöttünk lévő harmóniát, fájdalom és elidegenedés nyomait hagyva maga után. Ez a spirituális félelem korlátozza és semmissé teszi velünk született egoista és önző szándékainkat, amelyek minden gondolatunkat és cselekedetünket rossz, negatív és romboló irányba terelik. Ez egy szívszorító felismerés, könnyes megadás a hibáink igazsága előtt.

Az örök természetünk felismerése után kialakuló spirituális félelem hatására elkezdjük érezni, hogy kaptunk-e valamit a Teremtőtől vagy sem. Csak ennek a spirituális félelemnek a mértékéig tudjuk mérni, mit kapunk Tőle. A Teremtő mindenható; jóságával mindent irányít és teljesít. Nekünk azonban megfelelő eszközre van szükségünk, hogy ezt érzékeljük és mérjük. Természetünknél fogva nem érzékelhetünk semmit ebből az isteni jóságból, mivel frekvenciáink és tulajdonságaink egyáltalán nem hasonlítanak az Ő tiszta, teljesen önzetlen, feltétel nélküli szeretettel és adakozással teli tulajdonságaihoz. Ez az eltérés mély szomorúságot, üres ürességet vált ki, ahol az Ő fényének kellene ragyognia, mi pedig a saját árnyékunkban állunk.

Minél jobban elrejtjük az egónkat a Teremtő elől, annál jobban tudjuk Őt megmutatni. A félelem az úgynevezett „adni azért, hogy adni lehessen” állapot, amely az Ővele való kezdeti egyenlőségünk alulról, az önző és egoista szándékaink korlátozásának eredménye, miközben még nem tudunk szeretni, így még nem tudjuk teljes mértékben megmutatni a Teremtőt, mivel nincs teljes hasonlóság a tulajdonságaink és szándékaink között. Csak az Ővele való formai hasonlóságunk révén tudunk kapcsolódni a Teremtőhöz és bármit kapni Tőle. Ez a részleges összhang törékeny reményt, bizonytalan melegséget hoz, amely áthatol a hideg elszigeteltségén.

Amikor korlátozzuk önző természetünket, hogy ne okozzon kárt, hogy legalább elkerüljem a „Teremtő dicsőségének” – a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet és adakozás minőségének, amely a valóságban teremt és táplálja az életet – megrontását önző befogadással, részleges hasonlóságot érünk el Vele, mivel a Teremtőnek nincs egója, nincsenek önző szándékai, mivel Ő egy tiszta adakozó, aki Jó és Jóságos. Így, bár ez nem tökéletes egyezés, mivel a Teremtő nem okoz semmiféle önző és egoista kárt, mivel nincs egója, és mindenhez szeretettel és adakozással viszonyul, és mi elérjük ezt a „szellemi félelmet”, legalábbis nem okozunk kárt az egótól való félelem és korlátozás miatt, ez máris megadja nekünk a képességet, hogy felfedjük és tanulmányozzuk a Teremtő irgalmas tulajdonságát. A kabbalisták azt írják, hogy minden a Teremtő kezében van, kivéve a félelem. Csak a félelem az, ami nincs a Teremtőben, mivel Neki nincs egója, amitől félhetne. A félelemnek ez az egyedisége mély tiszteletet ébreszt bennünk, és felismerjük, hogy emberi törékenységünk az isteni kapcsolathoz vezető kulcs.

A félelem egy egyedülálló emberi érzés, és az első lépésünk a Teremtőhöz való hasonlóság felé, miután felismertük, meggyűlöltük és korlátoztuk velünk született természetünket és szándékunkat. A félelem az a állapot, amikor felismerjük velünk született természetünket, amikor már tudjuk, hogy az ego kárt és pusztítást okoz, különösen azért, mert megakadályozza, hogy kapcsolatba lépjünk a Teremtővel, és nem engedi, hogy felismerjük és igazoljuk a Teremtőt, mint a valóság egyetlen jótékony erejét. Ennek a tudásnak a súlya összetöri a szellemet, és heves vágyat ébreszt a megváltásra. Csak a Teremtő tud minket kijavítani és megreformálni; még az ego korlátozása is csak a Teremtőre tartozik, azonban nekünk kell kérnünk és imádkoznunk érte. Ő csak akkor segít nekünk, ha már teljesítettük a barátaink iránti szeretet és a csoport egységének építése terén elvárt erőfeszítéseket és befektetéseket. Ez a segítségkérés a kétségbeesésből születik, a lélek mélyéből fakadó kiáltás az egységért folytatott küzdelem közepette.

Ha nem éreznénk mások nyomását és nem félnénk attól, hogy mit gondolnak rólunk, akkor nem is éreznénk, hogy létezünk. A Teremtővel kapcsolatban is nyomás alatt kell éreznünk magunkat, mert Ő arra hív minket, hogy kölcsönös kapcsolatot alakítsunk ki Vele, amelyben Ő különböző módon nyomást gyakorol ránk és befolyásol minket, mi pedig folyamatosan hozzá kell fordulnunk és imáinkkal nyomást kell gyakorolnunk Rá. Folyamatosan attól kell tartanom, hogy elveszítem a kapcsolatot Vele, az élet egyetlen forrásával, és ezt azért félem, mert tudom, hogy rákos, romboló természetem bármelyik pillanatban elveszítheti a Teremtővel való hasonlóságomat. Ez az állandó éberség remegő szorongást, szívből jövő félelmet kelt bennem, hogy a feledésbe merülök.

Ebben a világban félek az állatias szégyentől és attól, hogy elveszítem, amim van; attól félek, hogy nem kapom meg, amit akarok. A spiritualitásban attól tartok, hogy a velem született természetem miatt árthatok másoknak, és ezzel becsületbe hozhatom a Teremtőt, és elveszíthetem a kapcsolatot Vele. Még ez a kapcsolat elvesztésétől való félelem sem egoista; attól tartok, hogy ha elveszítem a hasonlóságot és a kapcsolatot Vele, elveszítem a képességemet, hogy szolgáljam Őt, és igazoljam Őt, mint a valóság egyetlen jótékony erejét. Ez a félelem túllép az önérdeken, és önzetlen odaadássá virágzik, amely tiszta fájdalommal teli.

Ez az állandó félelem, amikor nem akarok másoknak vagy a Teremtőnek ártani az egóm miatt, ezért megtartom önmegtagadásomat és folyamatosan megadom magam Neki, a legjobb állapot, amelyben lehetek. Így érdemlem meg a kapcsolatomat a Teremtővel, és érdemlem meg, hogy előrehaladjak az úton, amíg meg nem tanulom, hogyan kell a félelem felett is szeretni. A félelem révén érdemlem meg, hogy kis adagokban részesüljek a fényből, amíg meg tudom őrizni önmegtagadásomat és önkorlátozásomat, és a fényt azonnal továbbadom másoknak. Végül is a szenvedés, a fájdalom vagy a félelem mindig hatékonyabban ösztönöznek egy cél felé, előrevisznek. Ennek az ösztönzésnek a nyers intenzitása belső tüzet gyújt, szenvedés közepette szenvedélyes hajtóerőt.

A kérdés az, hogy hagyjuk-e, hogy a szokásos fizikai vagy személyes fájdalom és szenvedés kellemetlen módon hajtson minket előre, vagy a szeretet szenvedése, a képtelenségünk szenvedése, hogy még mindig nem tudjuk másokat és a Teremtőt úgy szeretni, ahogy Ő szeret, húzzon előre minket. Az ego beavatkozásától való lelki félelem az alapvető feltétele ennek a szeretet szenvedésének, tudva, hogy az önző ego és annak folyamatos beavatkozása miatt még mindig nem tudjuk megtanulni és gyakorolni a mások iránti lelki szeretetet, amely megadná nekünk a Teremtővel való áhított hasonlóságot. Ha ez a spirituális félelem és ráadásul a szeretet szenvedése eléri a szükséges intenzitást, a Teremtő segít nekünk függetlenné válni az egótól, hogy végre megtanulhassuk és gyakorolhassuk az igazi spirituális szeretetet mások és Ő iránt.

Ebben a szent félelemben nem csupán egy edényt találunk, hanem a kapcsolatunk az istenihez való szívverését – egy remegő, érzelmes hidat az örök jóság felé, amely ránk vár.