„…Mivel a Malchut, az ítélet minősége, amit ‘fogadás vágyának’ neveznek, a teremtett lények gyökere, nehéz volt azt átalakítani úgy, hogy adakozás céljából működjön. Ezt úgy hívják, hogy ‘a világ nem létezhetett’. Amint a ‘Kabbala Bölcsességének Bevezetésében’ (58. pont) mondja: ‘„A világ nem létezhetett” azt jelenti, hogy így lehetetlen volt Ádám számára, aki ebből a Behina Daletből [Negyedik Fázis] teremtetett, hogy megszerezze az adakozás cselekedeteit. Ezért „először a Midat Ha Rachamimot [irgalom minőségét] helyezte előtérbe, és összekapcsolta a Midat Ha Dinnal [ítélet minőségével].” Az Emanátor felemelte a Midat Ha Dint, amely a Szfira Malchutban létrejött végső erő, és felemelte azt a Binához – a Midat Ha Rachamimhoz. Összekapcsolta őket egymással, és ezáltal lehetővé tette, hogy Ádám Gufja [teste], amely a Behina Daletből jött létre, szintén integrálódjon az adakozás minőségével.’ Ebből következik, hogy éppen a Malchut Bina felé való emelkedése által létezhet a világ…”
(Rabash, “Mit jelent az, hogy a létra átlós a munkában?”)
Az emberiség célja mély és finom: felfedni, megérteni és végül összehangolódni a valóság egyetlen teremtő és irányító erejével. Ez az erő a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet és adakozás isteni tulajdonságaival jellemezhető, amelyek az élet létrehozásának és táplálásának lényegét képezik. E cél eléréséhez hasonlóságot kell kialakítanunk ezzel az erővel, átvéve annak szándékait és tulajdonságait. Ez azonban korántsem egyszerű feladat, hiszen természetünk gyakran az ellenkező irányba húz minket.
A természetben megfigyelhetjük ezeknek az isteni tulajdonságoknak a működését. Testünkben a sejtek és szervek harmóniában működnek, mindegyik önzetlenül szolgálja az egészet. Ez a kölcsönös garancia biztosítja a test túlélését és fejlődését. Ha ez az egyensúly megbomlik – ha a sejtek önzően kezdenek viselkedni –, betegségek, például rák alakulnak ki, veszélyeztetve az egész rendszert. Hasonlóképpen, az emberiség egymás iránti és a természet egyensúlya felé mutatott viselkedése éles ellentétet mutat. A természetben uralkodó önzetlen integrációval ellentétben az emberek gyakran egocentrikus, kizsákmányoló gondolkodásmódból cselekszenek. Cselekedeteink, amelyeket önző szándékok vezérelnek, rákos daganathoz hasonlóan fogyasztják és pusztítják azokat a rendszereket, amelyek fenntartanak minket.
A történelem során egoista hajlamaink felerősödtek, technológiai vívmányaink pedig tovább növelték mindent elnyelő vágyainkat. Ma kritikus ponthoz érkeztünk, ahol kollektív viselkedésünk nemcsak a bolygót, hanem saját túlélésünket is fenyegeti. Ez nem puszta túlzás; ez a kijózanító valóság. Amikor befelé tekintünk, és őszinte önvizsgálatot végzünk, kényelmetlen igazsággal szembesülünk: hiányzik belőlünk a képesség – és gyakran az akarat – a változásra. Igazoljuk tetteinket, másokra mutogatunk, és azt követeljük, hogy a világ hajoljon meg akaratunk előtt, miközben nem vagyunk hajlandók saját átalakulásunkra gondolni. Az eredmény egy szürreális disztópia, amely napról napra rosszabbá válik, és a látszólag elkerülhetetlen önpusztítás árnyéka egyre közelebb kerül.
Mégis, e sötétség közepette van remény – egy isteni irgalom szikrája, amelyet a teremtés determinisztikus terve ültetett belénk. Ez a szikra, a Teremtő életet adó minőségének egy töredéke, a legtöbb emberben szunnyad, csak ritka egyénekben – kabbalistákban – ébred fel, akik saját átalakulásuk révén kidolgoztak egy módszert mások vezetésére. Ez a módszer utat kínál tudatos és önkéntes természetünk megváltoztatásához, hogy a pusztító fogyasztás helyett az életet támogató hozzájárulássá váljunk, hasonlóan egy egészséges szervezet sejtjeihez.
Ez a szikra egy paradoxon: a teljesen adakozó Teremtő ajándéka, amelyet olyan lényekbe ültetett, akik a fogadásra lettek teremtve. A Teremtő végtelen szeretetében úgy tervezett minket, hogy befogadjuk a beteljesülést, de nem passzív edényekként. Azt akarta, hogy tudatos, önreflexív partnerekké váljunk, akik képesek értékelni és viszonozni határtalan szeretetét. Hogy elkerüljük a szégyent, amely a viszonzás nélküli befogadásból fakad, a Teremtő belénk ültette saját adakozó és szerető minőségének szikráját, hogy ebből a szikrából tudatosan és proaktívan olyan adakozó szándékot fejlesszünk ki, amely a fogadás egyetlen cselekedetét áthatja. Nem tudunk úgy teremteni vagy adni, mint a Teremtő, mert teremtmények vagyunk, nem teremtők. Szerepünk az, hogy teljes mértékben, tudatosan és azzal a szándékkal fogadjunk, hogy továbbadjuk ezt a beteljesülést másoknak, hasonlóan egy szívhez, amely a vért keringeti, hogy fenntartsa a testet.
Legmélyebb kihívásunk primordiális vágyunkban rejlik, egy finom, mégis erőteljes késztetésben, hogy a Teremtő nagyságát utánozzuk, nem szeretetből, hanem saját nyereségünk érdekében. Ez az egoista hajlam, amely sokkal nagyobb, mint a mindennapi életben látható önzés, rejtve marad, amíg előrehaladunk a spirituális úton. Mégsem kell félnünk tőle, mert csak akkor bukkan fel, amikor már korrigáltuk a közvetlenebb egoizmust, amelyet már most felismerhetünk.
Az út azzal kezdődik, hogy felismerjük a bennünk lévő szikrát, egy halvány vonzást valódi célunk felé. Kezdetben ez az törekvés önző természetünkbe burkolózik, a spirituális növekedést saját nyereségünk érdekében keresve. Ennek átalakításához egyedi módszerre és támogató környezetre van szükség – egy térre, ahol táplálhatjuk ezt a szikrát, megtisztíthatjuk egoista szándékaitól, és a Teremtő szeretet és adakozás isteni tulajdonságaival ruházhatjuk fel. Mint egy összetett játék egyre nehezebb szintjein előrehaladó játékosok, minden szakaszban azonosítanunk kell ezt a szikrát, le kell hántanunk egoista burkát, és fel kell öltöztetnünk az isteni szándékba.
Ez a folyamat radikális szemléletváltást követel. Egyetlen fókuszra kell koncentrálnunk: csak azért létezni és fogadni, hogy adjunk, csak azt véve el, ami szükséges szerepünk betöltéséhez mások szolgálatában. Ez a spirituális paradoxon: létezésünk joga azon múlik, hogy hajlandók vagyunk-e lemondani önérdekeinkről. A Teremtő szándékával való folyamatos összehangolódással fenntartjuk helyünket a kozmikus rendszerben, harmonikus kapcsolatban maradva az élet forrásával.
Ebben az összehangolódásban találjuk meg célunkat: megfigyelni, tanulni és követni a Teremtő útjait. Az adakozás szándékával való fogadással a teremtés partnereivé válunk, életet és szeretetet áramoltatva mások felé. Ez nem a világ cselekvéseken keresztüli megváltoztatásának feladata, hanem önmagunk szándékon keresztüli átalakítása. Ezzel teljesítjük létezésünk legmélyebb hivatását – nem önmagunkért, hanem az egészért élni, örök kölcsönhatásban az egyetlen erővel, amely minden életet fenntart.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás