Egy cérnaszálon függve

Egy cérnaszálon függve

„Elkötelezettnek és kötelességtudónak érzem magam, mint ma és mindig, hogy ökörként viseljem a terhet és szamárként a rakományt, egész nap és egész éjjel. Nem pihenek meg, amíg nem találok olyan helyet, ahol némi elégedettséget szerezhetek Teremtőmnek. Még ebben a mai napban is, amelyben vagyok, boldogan dolgozom nagy teher alatt akár hetven évig, anélkül, hogy tudnám, sikerül-e (akár egész életemben), kivéve azt, hogy ez biztosan az az út, amelyen parancsot kaptam, hogy járjak minden útján és ragaszkodjak Hozzá, amit kezdetben hallottam. Ugyanakkor semmilyen gondolattal vagy elmélkedéssel sem menthetem fel magam az Ő érdekében végzett munka alól alacsony mivoltom miatt. Egész nap vágyom és a Teremtő munkájának fenségességén gondolkodom, olyan fenségességen, amelyről még írni sem tudok.”
(Baal HaSulam, 9. levél)

Az odaadás súlya nehezen nyom, olyan hívás, amely a lelken átáramlik, mint a folyó, amely a követ vési. A spirituális úton járni azt jelenti, hogy ezt a terhet önként vállaljuk, hogy ökörként dolgozzunk az iga alatt vagy szamárként a rakomány alatt, nem a jutalom ígérete hajt, hanem a Teremtő akaratával való megingathatatlan elkötelezettség. Ez egy olyan élet, amelyet teljesen egy olyan célnak szentelünk, amely olyan hatalmas, olyan fenséges, hogy a szavak elbuknak előtte. Ám ez az út nem egyenletes emelkedés a fény felé. Ez egy rögös terep, tele szárnyaló reményekkel és összetörő kétségbeeséssel, ahol a tisztaság pillanatai kétségek árnyékává oszlanak, és a szív lelkesedés és törékenység között ingadozik.

Vannak idők, amikor a lélek lángol, amikor a kis spirituális csoport – amelyet a Teremtő felfedezésére irányuló közös vágy köt össze – egységesen halad az isteni cél felé. Ezekben a pillanatokban a csoport megtestesíti Őt: tiszta, önzetlen szeretetet és határtalan adakozást, minden tag a lényegét a közösségbe önti. A napi leckék jelentéssel pulzálnak, a találkozók egységgel zúgnak, és a Teremtő jelenléte szinte tapintható, mintha az Ő fénye csak a fátylon túl lenne. De aztán figyelmeztetés nélkül, az áramlat megfordul. A melegség elhalványul, és hideg, nehéz sötétség telepszik be. A barátok eltűnnek a leckékről, távollétük csendes fájdalom. Viták törnek ki, élesek és keserűek, megtörve az egykor törhetetlennek hitt közelséget. A csoport, amely nemrég még az összhang jelzőfénye volt, az összeomlás szélén inog. A lélek, amelyet egykor a cél emelt fel, most a kiábrándultság súlya alatt roskadozik, mintha a talaj is elillant volna alóla.

Ez a kimerülés útja – nem a testé, hanem az ego illúzióinak. Ez egy könyörtelen folyamat, amely során le kell vetnünk azt a hitet, hogy saját erőnkből elérhetjük a Teremtőhöz való hasonlóságot. Az ego ravasz ellenfél – makacs, büszke és végtelenül találékony. Önállóságot suttog, arra ösztönöz, hogy törekedjünk, érjünk el, hódítsunk meg egyedül erőfeszítéssel. És így próbálkozunk, újra és újra, az ellenállása ellen küzdve, szeretet és adakozás cselekedeteit kísérelve meg, amelyek szembemennek önző vonzásával. De az ego szívós, gyökerei mélyek. Minden erőfeszítés, minden múló győzelem csak még jobban feltárja a szorítását. Idővel az ego üzemanyaga – reményei, motivációi – fogyni kezd. És vele együtt a bimbózó spirituális vágy, az a törékeny szikra, amely a Teremtőre vágyik, szintén meginog. Mert eddig a pontig még ez a vágy is az ego kereteihez volt kötve, annak ingatag alapjaira épült.

E felismerésbe való alámerülés megrázó. Ez egy teljes zsibbadás állapota, egy bénító űr, ahol az élet, az inspiráció és a remény feloldódik. A lélek céltalanul sodródik egy vákuumban, sem kiáltani, sem visszavonulni nem tud. Mintha az én egy magányos fogságba lenne zárva, megfosztva mindattól, amibe egykor kapaszkodott, szabadulás ígérete nélkül. Itt a valóság zsigeri tisztasággal hasít belénk: saját természetemmel, szándékaimmal, képességeimmel soha nem érhetem el a Teremtőt. Nem tudom előidézni az Ő isteni tulajdonságait – önzetlen szeretetet, feltétel nélküli adakozást –, sőt még csak meg sem értem őket. Az ego határai lelepleződnek, és vele együtt a hiábavalóság, hogy egyedül törekedjünk.

Ám ebben a kietlen térben létezik egy mentőöv – nem az én belsőjében, hanem a kis, rendíthetetlen spirituális csoportban. Ez a csoport, amelyet kölcsönös elkötelezettség kovácsolt össze, menedékké válik az űr ellen. Mint egy elkötelezett kommandósok csapata, minden tag fogadalmat tesz, hogy a többiek garantálója lesz, kapcsolatuk törhetetlen, elszántságuk rendíthetetlen. Amikor a sötétség leereszkedik, amikor a vákuum fenyegeti a reményt, a csoport szilárdan kitart. Egymást pozitív példákkal emelik, a csendet a közös céljuk fontosságának emlékeztetőivel töltik meg, és a kollektív céljuk legfőbb jelentőségébe vetett közös meggyőződést vetítik ki. Ez nem puszta bátorítás; ez a kétségbeesés elleni lázadás, a vágyuk fényének kihunyásának elutasítása.

E mesterségesen fenntartott légkörben – amelyet kölcsönös odaadásuk sző – a csoport erőt talál arra, hogy a Teremtőhöz forduljon. Együtt könyörögnek egy új vágyért, egy olyan vágyódásért, amely meghaladja veleszületett természetüket. Egy természetfeletti szükségért esedeznek, amely az ego vonzása ellen lüktet, egy vágyódásért, hogy Hozzá hasonlóvá váljanak: önzetlenek, átláthatóak, teljesen elkötelezettek az Ő hatalmas rendszerének szolgálatára. Ez nem olyan vágy, amelyet egyedül elő tudnának idézni; ez egy ajándék, a Teremtő által kiterjesztett kegyelem cérnaszála. És ezzel a szállal érkezik a változás lehetősége – nem a saját erejük által, hanem az Övé által. A Teremtő nemcsak megadja a vágyat, hanem beteljesíti azt, kölcsönadva isteni tulajdonságait, lehetővé téve számukra, hogy egy új, szeretetben és adakozásban gyökerező létezést kezdjenek.

Ez a fordulópont, a spirituális létezés születése, ahol semmi más nem számít, csak a szolgálat. A csoport, amelyet most a Teremtő kegyelme tart fenn, örömet talál a legkisebb szeretetcselekedetekben, minden olyan adakozó gesztusban, amelyet elvárás nélkül kínálnak. A Teremtő életerejének csatornáivá válnak, alázattal és átláthatósággal segítve az Ő jelenlétét az egész rendszerben. Még az ezekből a cselekedetekből fakadó boldogságot is visszaárasztják Hozzá, hálájuk felajánlásaként az egyetlen, jóságos erőnek, amely a valóságot irányítja. Ez nem az én számára felhalmozott boldogság, hanem a Jóságának ragyogó elismerése.

A csoport vízálló kölcsönös garanciája nélkül ez az állapot elérhetetlen lenne. Egyedül az egyén az ego határai alá kerül, képtelen még csak elképzelni azt az imát, amely a Teremtő segítségét kéri. A Teremtő kegyelemcérnája nélkül a csoport erőfeszítései földhözragadtak maradnának, az ego pályáján csapdába esve. De együtt, közös elkötelezettségük által összekötve és az Ő fénye által felemelve, túllépnek. Hűséges szolgákká válnak, minden gondolatuk és cselekedetük odaadásuk tanúságtétele. És ebben a szolgálatban nemcsak célt találnak, hanem mély, rendíthetetlen örömet – olyan örömet, amely nem ragaszkodik az énhez, hanem szabadon, végtelenül áramlik vissza a Teremtőhöz.

Így függnek egy cérnaszálon – nem a saját készítésükön, hanem az Övén. És ebben a finom, isteni felfüggesztésben fedezik fel, mit jelent igazán élni.