„…Mielőtt valaki elnyeri a Kelim [edények] megtisztulását, hogy azok az adakozás érdekében működjenek, addig a munkája kényszerű, és ezt nevezik ‘törvénynek’. Vagyis, ha a test odajön és megkérdezi: ‘Mi ez a munka neked?’, azt mondjuk neki: ‘Az önző vágyak elméje szerint kérdezel. Erre nincs válaszom, és igazad van. Mégsem akarok ésszerűen válaszolni,’ vagyis úgy, hogy az önző vágy is megértse. Ez azt jelentené, hogy az önző vágyért dolgozom, különben soha nem egyezne bele a munkába. Ezért ebben az időben az ember azt mondja: ‘Igazad van, amikor azt kérdezed, hogy “Mit kapok ebből a munkából?”, vagyis az önző vágy. Tehát azt mondom neked, hogy nem akarok érted dolgozni. Miért? Mert hiszek a bölcsekben, hogy a Teremtő kedvéért kell dolgoznunk, az értelem fölött, bár a test nem érti, és én elfogadom ezt a munkát, „mint az ökör a teher alatt és mint a szamár a rakomány alatt”…’ (RABASH, 37. számú cikk (1991), „Mi a ‘Tóra’ és mi a ‘Tóra törvénye’ a munkában?”)
Természetünknél fogva mindig valamilyen jutalomra várunk. Minden cselekedetünk, minden lélegzetvételünk mögött ott rejlik egy veleszületett vágy az önző örömre, beteljesülésre, vagy legalább némi elismerésre. Egónk, motivációink néma uralkodója, üzemanyagot – valamilyen kézzelfogható nyereséget – követel, hogy igazolja akár a legkisebb erőfeszítést is. A személyes haszon ígérete nélkül megtagadja az létezéshez, mozgáshoz, élethez szükséges energiát. Ez az emberi állapot: a vágy és jutalom könyörtelen körforgása, amely önérdek által meghatározott valósághoz láncol minket.
Ez az ego által vezérelt létezés saját érzékelésünk börtönébe zár bennünket, egy magányos cellába, amely elválaszt másoktól és az igaz valóságtól – egy olyan valóságtól, amelyet a miénktől gyökeresen eltérő törvények irányítanak. Az igaz valóság tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretettel és adakozással lüktet. Ebben a valóságban egyetlen elem sem létezik önmaga kedvéért. A természet bonyolult, összekapcsolt rendszerének minden része kizárólag mások javára, az egész harmóniája és növekedése érdekében cselekszik, anélkül, hogy önmagára gondolna az alapvető túlélési szükségleteken túl. Ez az egység valósága, ahol az életet teremtő és fenntartó egyetlen, jóságos erő nyíltan működik, határtalan nagylelkűséggel táplálva a létezést.
Amikor felébred bennünk a spirituális létezés iránti vágy, hogy érzékeljük ezt az igaz, egységes valóságot és összhangba kerüljünk annak önzetlen forrásával, mély kihívással szembesülünk. Ahhoz, hogy megérezzük és megértsük az egész életet mozgató erőt, hasonlónak kell válnunk hozzá – nem erőben, hanem szándékban és cselekedetben. Ez létmódunk radikális átalakulását követeli, természetes ösztöneink teljes megfordítását. Mindenekelőtt meg kell szabadulnunk a jutalom, a beteljesülés, sőt az elismerés várásától minden erőfeszítésünkért.
Képzeljük el, hogy vizet öntünk egy feneketlen vödörbe, vagyonunkat egy repülőgépről szórjuk egy ismeretlen dzsungelbe, vagy lankadatlanul dolgozunk minden válasz vagy hála nélkül. Ez a spirituális munka lényege: cselekedni a viszonzás várása nélkül, adni a haszon reménye nélkül. Egy szorosan összetartó spirituális tanulmányi csoportban, ahol a kölcsönös elkötelezettség és önzetlen szolgálat gyakorlása zajlik, elkezdjük kipróbálni ezt a létmódot. Arra törekszünk, hogy tiszta, szerető szándékkal szolgáljuk a többieket, szabadon felajánlva erőfeszítéseinket, anélkül, hogy bármit várnánk cserébe. Ám minél jobban próbálkozunk, annál erősebb ellenállással találjuk szembe magunkat – egy belső lázadással, amely minden lépéssel hevesebbé válik.
Ez az ellenállás az ego, amely uralmának megőrzéséért küzd. Ahogy az önzetlen cselekvés felé haladunk, az ego üzemanyaga fogy. Minél magasabbra kapaszkodunk a feltétel nélküli szeretet felé, annál ritkábbá válik a levegő, annál veszélyesebbé a terep. Olyan érzés, mintha egy hegyet másznánk veszélyes körülmények között, csökkenő oxigénnel és egyre fenntarthatatlanabb élettel. Az ego, amelynek megszokott jutalmaitól megfosztjuk, teljesen visszavonja támogatását. Ezen a ponton motivációnk meginog, és megdermedünk – bénultan, képtelenül a mozgásra vagy akár a lélegzésre. Az önérdekre épített létezésünk alapja összeomlik alattunk.
Ez a csend pillanata, ez a kétségbeesés küszöbe az igaz spirituális létezés kapuja. A spirituális tanulmányi csoport elhivattatott, kollektív munkájával, egy egyedi módszer vezetésével elvonszoljuk magunkat ehhez a szakadékhoz. Együtt provokáljuk az egót, szándékosan szembemenve vágyaival, azt az utat választva, amelyet a leginkább ellenez. Megtanulunk szeretni és szolgálni azokat a csoporttagokat, akik a legkevésbé tűnnek méltónak rá, akiket ösztönösen elutasítunk vagy akár megvetünk. Arra törekszünk, hogy porrá váljunk a lábaik alatt, őket magunk fölé emelve, az ego suttogása ellenére, amely kritizál, gúnyol és rágalmaz. Minden önzetlen odaadás, minden olyan választás, amely szembemegy az ego vonzásával, egy lépés az ego szorításának kimerítése felé.
A spirituális csoport laboratóriumában ezeket a precíz kísérleteket végezzük, mentesülve a családi vagy kötelezettségi ösztönös kötelékektől. Itt objektíven tesztelhetjük magunkat, felébresztve az egót azzal, hogy érdekei ellen cselekszünk, míg teljesen ki nem merül. Ezen a ponton egy új valóság szélén állunk – egy olyan valóságon, amely ego-központú nézőpontunkból sötét, üres űrnek tűnik. Olyanok vagyunk, mint az űrhajósok, akik egy űrhajóból kitekintve megpillantanak egy olyan idegen, természetes állapotunkkal összeegyeztethetetlen birodalmat, amelybe belépni alapvető átalakulás nélkül lehetetlen.
Ez az új valóság kizárólag az önzetlen szeretet és adakozás tulajdonságain működik, ahol a létezést mások érdekében való cselekvés határozza meg, önérdek nélkül. Ám jelenlegi nézőpontunkból nemcsak a képesség hiányzik ahhoz, hogy belépjünk ebbe a valóságba, hanem a vágy is. A kimerült ego már nem vonz ebbe a „sötét űrbe”. Értéktelennek, barátságtalannak tűnik, mint egy végtelen sivatag. Elértük veleszületett természetünk határát, de nincs természetes szükségletünk vagy vonzódásunk ahhoz, hogy átlépjünk ebbe az ismeretlenbe.
Ez a állapot gyötrelmes – bénító, reménytelen kétségbeesés. Évekig tartó kimerítő erőfeszítések után a spirituális létezés küszöbén állunk, csak hogy rádöbbenjünk, nincs valódi vágyunk belépni. Az ego mulandó örömei már nem csábítanak, mégis képtelenek vagyunk elképzelni a spiritualitás beteljesüléseit, mert hiányoznak azok a spirituális vágyak, amelyek feltárnák őket. Értéktelen holtponton ragadtunk, sem visszafordulni nem tudunk korábbi útjainkra, sem előre lépni az ismeretlenbe.
Ahhoz, hogy kitörjünk ebből a megdermedt állapotból, egy egyedi lendületre van szükségünk – egy szinte fanatikus hitre a spirituális létezés lehetőségében –, amelyet a spirituális csoportban jóval e fordulópont előtt kell kialakítanunk. Ez a hit nem vak; a csoport kölcsönös elkötelezettségén, odaadásán és közös törekvésén alapul. Erősítik a spirituális bölcsek útmutatásai, a lélek empirikus tudósai, akik átlépték ezt a küszöböt, és pontos módszertant hagytak ránk. Tanításaik biztosítanak minket arról, hogy a valóság egyetlen, jóságos ereje vár ránk, hogy segítsen, feltéve, hogy méltónak bizonyulunk.
Ezt a segítséget azzal érdemeljük ki, hogy elérjük ezt a holtpontot, alázatosan felajánlva magunkat a teremtő erőnek, átadva ego-vezérelt akaratunkat. E kétségbeesés pillanatában, ahelyett, hogy a reménytelenségnek adnánk át magunkat, ehhez az erőhöz fordulunk közös kéréssel. Nem kérünk mást, csak azt, hogy beléphessünk a spirituális létezésbe, hogy az egész rendszer és annak irányító erejének önzetlen szolgáivá válhassunk. Ezzel az önátadással kiérdemeljük a „természetfeletti” vágyat és üzemanyagot, amely szükséges a küszöb átlépéséhez.
Ezzel az új vággyal megszületünk a spirituális valóságban, a spirituális csoport támogató méhében táplálva. Mint embriók, elkezdünk fejlődni, megtanulva, mit jelentenek az igazi jutalmak, boldogság és beteljesülés egy önzetlen szeretet által meghatározott valóságban. Felfedezzük az ego szorításán túli szabadságot – egy olyan szabadságot, amely korábbi állapotunkból üres űrnek tűnt, de most az élet lényegének mutatja magát. Ebben az új létezésben már nem önmagunkért, hanem az egész érdekében cselekszünk, összhangban azzal az egyetlen erővel, amely minden valóságot teremt és fenntart.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás