„…Az embernek magára kell vennie az ég királyságának terhét, ahogy az ökör a terhet, és a szamár a rakományt, ami az elme és a szív. Másképpen fogalmazva, minden munkájának az adakozás érdekében kell történnie. Ennélfogva, ha valaki az adakozás érdekében dolgozik, és semmilyen jutalmat nem kíván viszonzásul – kivéve, hogy a szent munkában szolgálhasson anélkül, hogy bármi hozzáadást remélne ahhoz, amije van –, még további munkát sem kíván. Másképpen fogalmazva, annak tudása, hogy a helyes úton jár, bizonyosan jogos igény, mégis lemond erről is, mert zárt szemmel akar haladni és hinni a Teremtőben. És amit tud, azt megteszi, és elégedett a sorsával…”
(RABASH, 19. cikk (1984), „Ma mindannyian álltok”)
Mindannyiunkban ott rejlik egy csendes fájdalom, egy vágyódás, hogy kiszabaduljunk önközpontú létezésünk korlátai közül, és megérintsük a Teremtő határtalan szeretetét. Természetünknél fogva egy zárt, szubjektív, önérdekű gömbben létezünk, amelyet egy egocentrikus szándék színez, ami minden gondolatunkat és cselekedetünket áthatja. Ez a velünk született önzőség elszigetel minket, másokat ellenfelekké, használható eszközökké vagy puszta árnyakká változtatva magányos világunkban. A legmélyebben pedig elválaszt minket az egyetlen, jóságos erőtől, amely a valóságot teremti és táplálja – egy erőtől, amely tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretet és adakozás „isteni szándékán” keresztül működik.
Értelmünk az életben az, hogy felismerjük ennek az egoista szándéknak a káros természetét, és lássuk, hogy ez egy akadály, amely megakadályoz minket abban, hogy a Teremtővel, az élet egyetlen forrásával való kölcsönös együttműködésben és partnerségben átéljük az igazi életet. Egy egyedi, céltudatos módszer révén el kell jutnunk egy elviselhetetlen fájdalom érzéséhez – a saját magunkba zárt, korlátozott, torz és élettelen állapot felismeréséhez. Ez a fájdalom, bár az egóból fakad, szent jelzés, amely arra késztet, hogy feladjuk az én illúzióit, és elmeneküljünk az egoista természet fullasztó szorításából.
Ez a nyers és valóságos gyötrelem döntő lépés az Teremtő önzetlen szándékával való összehangolódás felé. Csak akkor, amikor elérjük ezt a kétségbeesett állapotot, készen arra, hogy feladjuk büszkeségünket és semmissé tegyük egoista énünket, kezdhetjük el megtanulni, mit jelent kizárólag másokért és a Teremtőért élni. Amíg nem érezzük ezt az egoista fájdalmat, és nem alakul ki bennünk az égő szükséglet, hogy megszabaduljunk az én zsarnokságától, nem reménykedhetünk abban, hogy megértjük, mit jelent a Teremtőhöz kizárólag az Ő kedvéért kapcsolódni.
Az út radikális változást követel abban, ahogyan önmagunkhoz és az élethez viszonyulunk. Egy különleges, kölcsönösen támogató csoportban „természetfeletti munkát” vállalunk, következetesen szembeszállva az ego ellenállásával. Még akkor is, amikor az elutasítás vagy az apátia fenyeget, növelnünk kell erőfeszítéseink minőségét és mennyiségét a csoport barátai iránt. Maga a küzdelem örömforrássá válik – jel, hogy a helyes úton járunk. Amikor az ego ellenáll, amikor a test panaszkodik, megtanuljuk ünnepelni ezeket a jeleket, mert megerősítik, hogy az igazság felé tartunk.
Az igazi boldogság abban rejlik, hogy feltétel nélkül szolgáljuk másokat, és beteljesülést találjunk az ő előrehaladásukban és sikerükben. Amikor hozzászokunk ahhoz, hogy önzetlenül cselekedjünk, saját kényelmünket mások javára használva, tovább kell lépnünk, fokozva erőfeszítéseinket, hogy az egót a töréspontjáig feszítsük. Csak ezen a kitartó, szívből jövő munkán keresztül tudjuk kimeríteni az ego szorítását, lehetővé téve, hogy elengedje a bennünk kibontakozó szellemi törekvést – az átlátható, objektív Emberi megfigyelőt, amely ki akar törni.
Ez a folyamat nem könnyű, de mélységesen értelmes. Minden, az egóval szembeni lépés, minden önzetlen szeretet cselekedete közelebb visz minket a Teremtő öleléséhez. Megtanulunk lemondani még arról az igényről is, hogy megerősítést kapjunk arról, hogy a helyes úton járunk, vakon bízva a Teremtő vezetésében, és elégedettséget találva abban, amit fel tudunk ajánlani. Ebben az önátadásban felfedezzük az élet értelmét, ahol minden adakozásra tett erőfeszítés egy szál az isteni egység szőttesében, amely befon minket az önzetlen szeretet örök áramlásába.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás