Az isteni vágy útja

„…Ehelyett az embernek addig kell erőfeszítéseket tennie, amíg nem érzi a mások iránti adakozás vágyának hiányát. Amilyen mértékben érzi ezt a hiányt, imádkozhat a Teremtőhöz, hogy segítsen neki, hogy adja meg neki azt a Klit (edényt, vágyat), hogy minden gondolata csak arra irányuljon, hogy hiányzik belőle ez az erő, amit ‘adakozási vágy’-nak nevezünk. Amilyen mértékben távol van ettől a Klitől, sajnálkoznia kell, és kérnie kell a Teremtő irgalmát, hogy szabadítsa meg és adja meg neki ezt a vágyat. Sőt, azt is mondhatjuk, hogy az embernek kérnie kell a Teremtőt, hogy adja meg neki ezt a hiányt, vagyis hogy érezze, hogy teljesen híján van az adakozási vágyának, és hogy ez az egyetlen, ami megakadályozza őt a spiritualitás elérésében, mivel ez a hiány nem jön magától. Ebből következik, hogy a Teremtőnek kell megadnia az embernek mind a Klit (edényt, vágyat), mind a fényt. Ezzel értelmezhetjük a verset: ‘Hátulról és elölről formáltál engem.’ A ‘hátulról’ a Klit jelenti; az ‘elölről’ az előrébb valót, vagyis a beteljesülést. Ebből az következik, hogy a fény és a Kli is Tőle származik…”
(Mindig különbséget kell tennünk a Tóra és a Munka között, Rabash)

A vágy természete az emberi létben

Létezésünk középpontjában egy kielégíthetetlen és folyamatosan növekvő vágy áll a beteljesülés iránt. Az életet az állandóan ébredő vágyakon és szükségleteken keresztül tapasztaljuk meg – az alapvető késztetésektől, mint az éhség vagy a szaporodás, egészen az olyan összetett törekvésekig, mint a tisztelet, hatalom vagy tudás. Ezek az üres, éhes vágyak késztetnek minket arra, hogy keressük azok beteljesülését, és ezáltal érezzük az életet. Nélkülük nem éreznénk, hogy élünk; sőt, egyáltalán nem is léteznénk aktív lényekként.

Amikor egy új, a spiritualitás iránti vágy ébred bennünk, az kezdetben homályos és szokatlan érzés. A szokásos vágyainktól eltérően ez a szikra egy olyan birodalom felé vonz minket, amelyet még nem értünk teljesen. Ez a vágy azonban, mint minden más, kezdetben az eredendő módon önző, egoista és individualista szándékaink által van áthatva. Ösztönösen a spiritualitást is magunknak akarjuk birtokolni, ahogy más örömöket is. Ez az önző szándék olyan mélyen gyökerezik bennünk, hogy nem is vagyunk tudatában, mivel minden gondolatunkat, döntésünket és cselekedetünket ez formálja. Ez az egyetlen működési mód, amit ismerünk, hiszen ebbe vagyunk beprogramozva.

Ébredés egy új szándékra

A spiritualitás keresése néhányakat a Kabbala empirikus tudományához vezet, amely egy mély átalakulás szükségességét tárja fel. Ahhoz, hogy belépjünk a spirituális létezésbe és érzékeljük annak valóságát, új szándékot kell elsajátítanunk: egy tiszta, önzetlen, feltétel nélkül szerető és adakozó hozzáállást minden cselekedetünkhöz. Ez a szándék összhangban áll a spirituális valóság törvényeivel és annak egyetlen teremtő és irányító erejével. Bár intellektuálisan elismerhetjük ezt a követelményt, a legtöbben kezdetben azt hiszik, hogy ezt a változást saját erőből elérhetik.

Valójában továbbra sem vagyunk tudatában annak, hogy egoista szándékaink milyen mélyen áthatják lényünk minden aspektusát. Csak egy különleges, kölcsönösen elkötelezett spirituális csoportba való belépés során kezdjük felismerni egoizmusunk mértékét. Ebben a csoportban arra törekszünk, hogy isteni szándékokat sajátítsunk el: önzetlen szeretetet és adakozást mások iránt, úgy szolgálva és támogatva őket, ahogy ösztönösen magunkat szolgáljuk. Ez az erőfeszítés kiváltja az ego ellenállását, amely fél a kontroll elvesztésétől, és megpróbálja megzavarni kollektív célunkat, felfedve annak mindenre kiterjedő befolyását.

Szembenézés az egóval

A spirituális csoporton belül, a Kabbala tudományos módszerének vezetésével megtanuljuk, hogy az ego legyőzéséhez állandó erőfeszítésre van szükség, hogy természetes hajlamaink ellen cselekedjünk. Kényszerítenünk kell magunkat arra, hogy elfogadjunk, gondoljunk és tegyünk olyan dolgokat, amelyek mélyen nem kívánatosak, szembemenve egoista és szubjektív nézőpontjainkkal. Ez nem olyasmi, amit egy egyén egyedül elérhet. Csak a kölcsönös törekvés, a pozitív példák és az elkötelezett erőfeszítésekkel magunkra vonzott egyedi természeti erők segítségével válik ez lehetővé.

Ez a folyamat egy könyörtelen felfelé való küzdelemhez hasonlít, mintha egy meredek, ellenséges hegyet másznánk egy erős széllel szemben. A körülmények egyre nagyobb kihívást jelentenek, kiváltva az ego ellenállását. Az ego követeléseivel szándékosan szembemenve fokozatosan felismerjük annak irányítását, amely gyakran jóságos vagy altruista indítékokként álcázza magát. Kitartó kölcsönös erőfeszítésekkel és a természeti erők külső támogatásával lassan kimerítjük az ego erejét és befolyását.

A kétségbeesés állapota

Végül ez a küzdelem a teljes kimerültség és kétségbeesés állapotához vezet. Ahogy az ego irányítása gyengül, úgy apadnak az általa biztosított alapok, inspiráció és motiváció is. Rádöbbenünk, hogy a spiritualitás iránti törekvésünk, erőfeszítéseink ellenére, még mindig önző szándékok által volt hajtva. Ez az első kétségbeesés még egoista – amiatt bánkódunk, hogy nem tudjuk elérni a spiritualitást magunknak, hogy nem tudjuk elérni a Teremtőt saját érdekünkben. Ez az „élet vagy halál” sajnálkozás még mindig az önérdekben gyökerezik, és nem tükröz valódi spirituális hiányt.

Azonban a kölcsönös támogatás és a spirituális módszerhez való rendíthetetlen ragaszkodás révén egy mélyebb felismerés születik. Nem a spiritualitás elérésének kudarca miatt sajnálkozunk, hanem azért, mert teljesen hiányzik belőlünk a spiritualitás iránti igaz, hiteles vágy. Látjuk, hogy saját erőnkből nem tudunk önzetlen, feltétel nélkül szerető és adakozó szándékot létrehozni, és természetes módon nem is vágyunk ilyen szándékra, mivel ez ellentétes velünk született természetünkkel.

Fordulás a Teremtőhöz

Ez a felismerés döntő változást hoz. Megértjük, hogy még az önzetlen szándék iránti vágy is a Teremtőtől kell, hogy jöjjön. Nemcsak a helyes szándékért, hanem magáért a hiányért is imádkoznunk kell – azért a vágyakozásért, hogy a Teremtő adakozó és szerető tulajdonságaihoz hasonlítsunk. Ez az ima azt a vágyat kéri, hogy hűségesen szolgálhassuk a Teremtőt, beteljesítve szerepünket a teremtésben mások és az egész valóság érdekében, mentesen az önérdektől. Csak így törekedhetünk arra, hogy az egész létezést a valóság egyetlen jóindulatú erejéhez kapcsoljuk.

A testi életben a vágyak automatikusan ébrednek, önző örömök keresésére késztetve minket. A spiritualitásban aktívan dolgoznunk és imádkoznunk kell a helyes hiány megszerzéséért, egy olyan spirituális szükségletért, amely összhangban áll a Teremtő tulajdonságaival. Ez az új vágy hajtja erőfeszítéseinket, hogy a Teremtő hűséges szolgáivá váljunk, kizárólag az Ő teremtési tervének beteljesítéséért dolgozva, anélkül, hogy személyes jutalmat keresnénk.

A szolgálat jutalma

Amikor végül megkapjuk ezt a spirituális vágyat a Teremtőtől, maga a munka válik a jutalommá. Többé nem kényszer vagy küzdelem hajt, hanem egy tiszta, önzetlen törekvés a szolgálatra. A munka nem érződik megterhelőnek, mert összhangban áll a Teremtő akaratával. Ebben az állapotban a beteljesülést abban találjuk, hogy az egész valóságot annak egyetlen éltető forrásához kapcsoljuk, a Teremtő jóindulatának csatornáiként működve, anélkül, hogy bármit is kívánnánk magunknak.

Ez az átalakulás feltárja, hogy mind az edény (Kli), mind a fény – a vágy és annak beteljesülése – a Teremtőtől származik. Ahogy a vers mondja: „Hátulról és elölről formáltál engem,” a Teremtő adja mind a hiányt, mind annak megvalósulását, vezetve minket, hogy megtestesítsük az Ő tulajdonságait és beteljesítsük célunkat a teremtésben.