Igazi ima: szívből fakadó kiáltás a spirituális megváltásért

Három feltétele van az imának:

1. Hinni, hogy Ő meg tudja menteni. Bár neki vannak a legrosszabb körülményei minden kortársa közül, mégis: „Túl rövid lenne az Úr keze, hogy megmentse?” Ha nem így van, akkor „a Bérbeadó nem tudja megmenteni az edényeit.”
2. Nincs más választása, mert már mindent megtett, amit csak tudott, de nem látott gyógyírt a helyzetére.
3. Ha Ő nem segít neki, jobb lenne halottnak lennie, mint élni. Az ima azt jelenti: „elveszett a szívben.” Minél jobban elveszett valaki, annál nagyobb az imája mértéke. Nyilvánvaló, hogy az, aki csupán luxus dolgokat nélkülöz, nem olyan, mint az, akit halálra ítéltek, és csak a kivégzés hiányzik, már vasláncokkal van megkötözve, és ott áll, az életéért könyörögve. Biztosan nem pihen, nem alszik, és nem vonja el a figyelmét egyetlen pillanatra sem az életéért való imádkozástól.
   (Baal HaSulam, Shamati 209.)

Az igazi, teljes szívből fakadó ima a spirituális úton egy sorsdöntő, lélekrengető fordulópont – egy nyers, szűretlen kétségbeesés és önátadás pillanata, amely csak hosszú, rendíthetetlen elkötelezettség és odaadás időszaka után születik meg. Ez nem futó kívánság vagy hétköznapi kérés; ez a szív legmélyéről feltörő kiáltás, amely abból a felismerésből születik, hogy az élet a Teremtővel, a létezés egyetlen forrásával való kapcsolat nélkül nem élet. Ez az ima akkor robban ki, amikor az ember a spirituális halál szakadékának szélén áll, vágyakozva arra, hogy túllépjen az egoizmus láncain, és megtestesítse a Teremtő isteni tulajdonságait: a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretetet és adományozást.

Ez a szent állapot egy tudatos, módszeres felkészülés révén érhető el – egy kérlelhetetlen törekvés arra, hogy az ember összhangba kerüljön a Teremtő lényegével. E folyamat során mély felismerésre jutunk: jelenlegi létezésünk, amely a jóságos életforrástól való elszakadáson alapul, olyan, mintha élő halál lenne. Kezdjük érezni, még ha csak halványan is, hogy az igazi élet a Teremtőhöz való hasonlóság elérésében rejlik, az Ő határtalan adományozó tulajdonságainak átvételében. Ám ez a törekvés nem magányos. Egy spirituális csoport kohójában bontakozik ki, ahol minden tag minden erejével arra törekszik, hogy elérje ezt az isteni egyenlőséget. Együtt kimerítünk minden erőfeszítést, csak hogy szembesüljünk egy lesújtó igazsággal: teljesen képtelenek vagyunk legyőzni veleszületett egoista természetünket. Önző, individualista ösztöneink vasláncokként kötöznek meg minket, spirituális kivégzésre ítélve – egy olyan életre, amely az ego rabságában telik, örökre elválasztva attól az élénk, örökkévaló létezéstől, amelyre mindenekfelett vágyunk.

Ez az az állapot, amikor egy fogoly a küszöbön álló halállal néz szembe, és csak másodpercei vannak, hogy megváltásért könyörögjön. A szív remeg, a lélek sikolt, és egy igazi, teljes szívből fakadó ima tör elő – egy megállíthatatlan kiáltás az életért, az ego fullasztó szorításától való megszabadulásért. Ez a teljes kiszolgáltatottság pillanata, amikor minden álarc lehull, és az emberi lélek nyers lényege meztelenül áll a Teremtő előtt.

Mégis, azok számára, akik valóban a spirituális úton járnak, ez az ima meghökkentő fordulatot vesz. Amikor nemcsak saját kétségbeesésemet látom, hanem spirituális társaim – barátaim – közös helyzetét is, akik hozzám hasonlóan erre az egoista halálra vannak ítélve, nem tudok egyedül magamért imádkozni. Szívem, bár megtört, másra irányul. Már nem a saját megmenekülésemet keresem a kivégzéstől. Ehelyett barátaimért könyörgök, vágyva arra, hogy ők megkapják azokat a spirituális tulajdonságokat, amelyek megszabadítják őket ebből az értéktelen létezéstől. Azt akarom, hogy ők emelkedjenek fel, hogy a Teremtő szeretetének és adományozásának edényeivé váljanak, hogy elégedettséget szerezzenek Neki azáltal, hogy tükrözik az Ő isteni természetét. Saját sorsom jelentéktelenné válik; egyetlen vágyam az ő megváltásuk, hogy szolgálhassák és tisztelhessék a Teremtőt.

Ez az önzetlen ima feltár egy mély paradoxont a spirituális létezés szívében. Csak akkor, amikor minden önérdeket feladok – amikor valóban nem érdekel, hogy létezem-e egyáltalán – válok tiszta, átlátszó csatornává a Teremtő éltető erejéhez. Ebben a teljes önfeladás állapotában csővezetékké alakulok, amely a Teremtő gondoskodó energiáját továbbítja másoknak anélkül, hogy bármit is megtartanék magamnak. Csak azért létezem, hogy szolgáljak, hogy a Teremtő határtalan szeretetét és fenntartását a világba közvetítsem. Ebben a pillanatban kezdek hasonlítani a Teremtőre, akinek lényege a tiszta adás, minden viszonzás elvárása nélkül.

Ez a hasonlóság a legmélyebb, ősi vágyam beteljesülése – az a vágy, hogy létezésemet igazoljam azáltal, hogy a Teremtő egyenlő társává válok. Ehhez mindent az Ő szeretetének és adományozásának szándékával kell fogadnom, minden ajándékot mások táplálására és felemelésére használva. Mégis, még ezt az elérést, az Ő egyenlőjeként való állás mérhetetlen gyönyörét is alázatosan vissza kell tükröznöm Neki. Cselekedeteimmel és szándékaimmal kinyilvánítom, hogy az egyenlőségre való törekvésem nem a saját nyereségemért van, hanem azért, hogy megerősítsem az Ő egyedülálló, jóságos uralmát a valóság felett. Makulátlan szeretetemet és hűségemet azzal bizonyítom, hogy lemondok akár a létezés legnagyobb gyönyöréről – a lelkemről, az Őhozzá való hasonlóságomról –, ha az szándékaim tisztaságának bizonyítását szolgálja.

Ez a spiritualitás végső paradoxona: csak akkor kaphatok bármit, ha mindent megtagadok magamtól. Csak akkor kapok engedélyt a létezésre, hogy a Teremtő társa legyek, ha beleegyezem abba, hogy egyáltalán nem létezem. Az egoista énnek, annak önző vágyaival és számításaival, meg kell halnia – teljesen fel kell áldozni –, hogy a lélek, a Teremtő szándékával összhangban lévő spirituális megfigyelő megjelenhessen. Ez a paradoxon soha nem enyhül vagy oldódik fel; ez a spirituális élet örök alapja.

Ebben a szent, igazi imában túllépünk az én határain, és belépünk az végtelen szolgálat birodalmába. A Teremtő akaratának edényeivé, szeretetének csatornáivá és alkotásának társaivá válunk. Az ego halála és a lélek születése révén beteljesítjük célunkat: úgy szeretni, ahogy Ő szeret, úgy adni, ahogy Ő ad, és csak másokért létezni. Ez az igazi ima lényege – egy szívből fakadó kiáltás, amely széttöri az egoizmus láncait, és megnyitja az örök élet kapuit a Teremtővel való egységben.