A kabbala tudósai, azok az egyedülálló empirikus természettudósok, akik évezredek óta vizsgálják az emberi természetet és a valóság mindent átfogó rendszerét, azt tanítják, hogy a szellemi létezés és érzékelés eléréséhez teljes önmegsemmisítésre van szükség. Ez azt jelenti, hogy teljesen el kell hagynunk veleszületett egocentrikus, önző, individualista és szubjektív életszemléletünket, átadva magunkat a Teremtőnek, mintha többé nem léteznénk a valóságban.
Ez az átalakulás elengedhetetlen, mert a szellemi érzékelés csak a forma egyenlőségén keresztül lehetséges – a Teremtő tulajdonságaival való hasonlóság révén. A Teremtő a tiszta, önzetlen szeretet és adományozás megtestesítője, aki nem foglalkozik saját létezésével. Ezzel szemben mi teljesen önző, egocentrikus és individualista természettel születünk, életünk kizárólag saját magunk körül forog. Ahhoz, hogy a Teremtőhöz igazodjunk, át kell mennünk egy különleges szűrőn, amely csak egy önzetlen, átlátszó és szerény megfigyelőt enged át, miközben mindazt, amivel eddig azonosítottuk magunkat – egónkat, ambícióinkat, önmagunk érzékelését – hátra kell hagynunk.
Azok számára, akik nem ismerik ezt a szellemi utat, ez hasonlíthat az öngyilkossághoz a fizikai világban. Azonban a kettő alapvetően különbözik. Az egoista én feladása és feláldozása nem a fizikai test elpusztítását vagy az én tényleges megsemmisítését jelenti, hiszen egy egészséges ember nem képes ilyen cselekedetre. Ehelyett a Teremtő akaratának teljes alávetését jelenti, hogy Ő azt tegyen velünk, amit jónak lát. Akár létezésünk érzékelését törli, akár egy konkrét szerepet szán nekünk isteni tervében, az az Ő döntése. A mi részünkről teljes önátadásra van szükség, készen arra, hogy elfogadjuk akár azt is, hogy eltűnünk a valóságból, ha ez a Teremtő akarata.
Ez nem az öngyilkosság kétségbeesése, ahol valaki elpusztítja fizikai testét és annak öt érzékszervét, hogy elmeneküljön egy elviselhetetlen életből, különböző személyes okok miatt. A szellemi önmegsemmisítés egészen más motivációból fakad. Egy hosszú, fokozatos, céltudatos és módszeres folyamat után – gyakran egy különleges szellemi csoport támogatásával – a szellemi kereső elér egy megalázó felismerést: képtelen elérni a Teremtőhöz való hasonlósághoz szükséges önkorrekciót. Legmélyebb vágya ellenére látja, hogy veleszületett egóját nem tudja legyőzni. Minél jobban próbálkozik, annál inkább rabszolgájává válik.
Amikor a szellemi létezés iránti vágy élet-halál kérdéssé válik, és tehetetlensége egyértelművé válik, a keresőnek nincs más választása, mint teljesen átadni magát a Teremtőnek, mint egy beteg, aki a műtőasztalon fekszik, és beleegyezik bármibe, amit a Teremtő szükségesnek tart. Az ő szemszögéből ez azt jelenti, hogy feladja egoista vágyait és akár létezésének érzékelését is – fizikai és szellemi értelemben egyaránt. Eléri azt a pontot, ahol a korábbi létezés elviselhetetlenné válik, és kijelenti: „Ha nem léphetek be a szellemi világba, a halál is jobb ennél.”
A fizikai világgal ellentétben, ahol valaki véget vethet életének, a szellemi világban a „szellemi test” nem pusztítható el. Ez a szellemi test a személyes létezés és beteljesülés iránti ősi, kielégíthetetlen, folyamatosan növekvő vágyunk, amelyet maga a Teremtő alkotott. E vágyon keresztül kívánja ránk árasztani mindazokat az örömöket, amelyeket nekünk szánt. Mi csupán e vágy gondnokai vagyunk, akiknek dönteniük kell, hogyan használják fel, és milyen szándékkal. Természetünknél fogva ezt a vágyat egocentrikus, önző és kizsákmányoló szándékkal használjuk, kizárólag saját érdekünkben. Ez a veleszületett szándék teszi minket a Teremtő önzetlen természetével összeegyeztethetetlenné, ezért érzékeljük ezt a törött, sötét és önpusztító fizikai világot a Teremtő tökéletes, örökkévaló szellemi valósága helyett.
Amikor elérjük a teljes kétségbeesés pontját, felismerve, hogy nem tudjuk elhagyni vagy megváltoztatni veleszületett szándékunkat, ezt a szándékot – életszemléletünk egoista megközelítését – akarjuk megsemmisíteni és feláldozni. Arra kérjük a Teremtőt, hogy kölcsönözze nekünk szellemi tulajdonságait, hogy a bennünk lévő tiszta, objektív és átlátszó emberi megfigyelő levethesse az egoista burkot, és felölthesse a Teremtő szeretetének és adományozásának tulajdonságait. Maga a vágy megmarad, mert a teremtés elengedhetetlen része, amelyen keresztül a Teremtő beteljesít minket, de korrigált, kölcsönzött, „isteni” szándékkal kell használnunk, nem pedig a veleszületett egoista szándékkal.
Az átadás pillanatában, amikor beleegyezünk a Teremtő által végrehajtandó átalakító „műtétbe”, még nem tudjuk teljesen megkülönböztetni az ősi szellemi vágyat az azt irányító szándékoktól. Korlátozott nézőpontunkból késznek kell lennünk arra, hogy feláldozzuk teljes létezésünket, és hagyjuk, hogy a Teremtő azt tegyen velünk, amit akar. Ha úgy ítéli, hogy még nem vagyunk készek, felfüggesztheti létezésünk érzékelését, visszavezetve minket korábbi életünkbe szellemi törekvések nélkül, vagy akár teljesen megszüntetheti fizikai létezésünket. Később ebben az életciklusban új szellemi ébredéssel újjáéledhetünk, vagy új fizikai életciklusba születhetünk újra, hogy onnan folytassuk, ahol abbahagytuk.
Ha azonban a Teremtő úgy látja, hogy eleget tettünk és kiérdemeltük tulajdonságait, egyedi szerepet adhat nekünk tökéletesen integrált szellemi rendszerében. Ebben az esetben megkapjuk a szükséges átalakítást, szándékaink újrarendeződnek, és megszületünk a szellemi létezés és érzékelés világába. Ez az új állapot veleszületett természetünk felett és ellentétében létezik, lehetővé téve számunkra, hogy felismerjük, igazoljuk és teljes mértékben megértsük a Teremtő örökkévaló valóságát az egoista, fizikai létezés mulandó „semmisége” ellenében.
Ez az önmegsemmisítési folyamat nem a vég, hanem a kezdet – egy újjászületés olyan valóságba, ahol az ego már nem uralkodik, és a lélek a Teremtő végtelen szeretetével és adományozásával összhangba kerül. Ez a mélységes átadás, bátorság és hit cselekedete, amely szellemi célunk beteljesüléséhez vezet.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás