A szél ellen

„Bár valaki odaadóan dolgozhat, nem képes eldönteni, hogy ez az odaadó munka megfelelő-e vagy sem, hogy ez a kemény munka ellentétes-e a tanítója nézetével és a Teremtő nézetével. A döntéshez azt választja, ami növeli a munkát. Ez azt jelenti, hogy az embernek a tanítója szerint kell cselekednie. Csak a munka az, amit az embernek meg kell tennie, és semmi más. Ezért nincs helye kétségnek az ember cselekedeteiben, gondolataiban és szavaiban. Ehelyett mindig növelnie kell a munkát.”
Baal HaSulam, Shamati, 187. cikk, “A Munka választása”

Lelkem csendes kamráiban állok egy kereszteződésben, ahol állandóan olyan választással szembesülök, amely szétfeszíti lényem szövetét: a munkát választani, mindig önmagam ellen. Ez egy könyörtelen hívás, a létezés mélyéről érkező suttogás, amely megköveteli, hogy adjam fel akaratomat, vágyaimat és önmagam érzését. Ez nem szelíd meghívás, hanem egy heves szél, amely ellen reszkető lépésekkel kell haladnom, egy nálam nagyobb igazság felé.

A munka választása azt jelenti, hogy szent rabszolgaságba adom magam, ahol gondolataim, döntéseim és cselekedeteim már nem az enyéim. Teljesen és fenntartás nélkül felajánlom őket másoknak, és rajtuk keresztül a Teremtőnek. Ez olyan mély alávetés, amely megfoszt minden személyes igénytől, minden mulandó jogtól a saját létezésemhez. Ebben az önátadásban edénnyé válok, amely üres az én-től, és amelyen keresztül egy magasabb akarat áramolhat.

Amikor olyan intenzitással szolgálom a többieket, hogy elhanyagolom saját szükségleteimet, valami rendkívüli kezd megmozdulni. Az ego határai feloldódnak, és elkezdem érzékelni az egyetlen, egységesítő erőt, amely mindent irányít. Mintha a világ, minden káoszával és zajával, egyetlen isteni harmóniává rendeződne. Minden kölcsönhatás, minden szolgálati pillanat egy szál lesz ebben a nagyobb irányítás szövetében, felfedve a Teremtő kezét minden szív és minden esemény mögött.

Mégis, ez az út nem mentes a gyötrelemtől. Minden helyzetben, minden lelkiállapotban szándékosan szembe kell mennem saját gondolataimmal, vágyaimmal és számításaimmal. Ösztöneim az önfenntartásért, az irányításért, a saját érvelésem kényelméért kiáltanak. De arra vagyok hivatott, hogy elutasítsam ezeket az impulzusokat, hogy hagyjam, hogy mások formálják létezésemet, hogy meghatározzák, mit teszek és milyen vagyok. Ez egy napi, óránkénti, pillanatonkénti küzdelem, hogy elhallgattassam az ént, és hagyjam, hogy mások akarata, és rajtuk keresztül a Teremtő akarata érvényesüljön.

A spirituális csoporton belül ez a munka szent súllyal bír. Minden lehetőséget megragadok, hogy felelősséget vállaljak, hogy olyan odaadással szolgáljam a többieket, amely meghaladja saját korlátaimat. Még az alacsonyabb emberi tulajdonságok – a szégyen, az irigység, a tisztelet utáni vágy – is váratlan szövetségeseimmé válnak ebben az utazásban. Tovább hajtanak, és üzemanyaggá alakulnak arra, hogy soha ne lankadjak, soha ne álljak meg. Kötelezem magam, hogy támogassam, szolgáljam és imádkozzam másokért, amíg saját létezésem jelentéktelenné nem válik.

Ebben a teljes odaadásban egy szerető anyához hasonlítok, akinek gyermeke iránti szeretete mindent felülmúl. Elfelejti, hogy aludjon, hogy egyen, hogy saját szükségleteire figyeljen, és egész létezését azokra ruházza át, akiket szeret. Én is így törekszem arra, hogy elfeledkezzem önmagamról, hogy lényemet mások szolgálatába öntsem, amíg nem leszek más, mint az isteni szeretet és akarat csatornája. Ez olyan önzetlenség, olyan átlátszóság állapota, hogy elkezdem érzékelni a Teremtő jelenlétét, aki minden mögött áll és mindent irányít.

Ez a munka a szél ellen – egy könyörtelen, szívszorító, mégis mélyen szép utazás. Ezen az állandó, teljes mások iránti odaadáson keresztül pillantom meg az örökkévalót, érintem meg a Teremtő ruhájának szegélyét. És bár a szél üvölthet, és az út sebeket ejthet, én mégis tovább haladok, mert ebben a munkában rejlik az ígéret a transzcendenciára, a remény, hogy eggyé válhatok az istenivel.