Attól a pillanattól kezdve, hogy megszületünk, egy egocentrikus burokba burkolózunk – egy önző, önigazoló szféra, amely minden gondolatunkat, érzelmünket és cselekedetünket megszínezi. Ez a velünk született természet, egy mélyen individualista és szubjektív nézőpont, irányítja felfogásunkat és hajtja döntéseinket. Minden tudásmorzsa, amit megszerezünk, minden számítás, amit végzünk, minden választás, amit meghozunk, ebből az ősi ösztönből táplálkozik, hogy önmagunkat helyezzük előtérbe. Ez az ego erődje, egy akadály, amely bezár minket saját elménkbe, és elszigetel a mélyebb igazságtól – egy igazságtól, amelyet egy egyetlen, életet teremtő és tápláló erő sző az létezés szövetébe.
Ez az erő, jóságos és mindent átölelő, áthatja a mindenséget, mégis egoista természetünk falat emel közénk és e között. Emberi célunk, létezésünk lényege, hogy túllépjünk ezen az önként vállalt elszigeteltségen. Arra vagyunk hivatottak, hogy felfedjük és magunkévá tegyük ezt az igaz valóságot, hogy összhangba kerüljünk azzal az egyetlen irányító erővel, amely életet lehel mindenbe. Ehhez meg kell szabadulnunk önző ösztöneink béklyójától, teljesen átadva magunkat ennek az isteni jelenlétnek, és alázatosan kérve annak isteni tulajdonságait – a tiszta, önzetlen és feltétel nélküli szeretetet és adakozást. Csak úgy tudjuk megtestesíteni ezeket a tulajdonságokat, ha felemelkedünk velünk született természetünk fölé, és a Teremtő végtelen együttérzésének edényeivé válunk.
Ám az ego ravasz ellenfél. Nem adja fel könnyen. Heves elszántsággal ellenáll, és minden spirituális eredményt saját önző céljaira akar felhasználni. Mint egy tolvaj az éjszakában, a sebezhetőség pillanataira vár, hogy előrehaladásunkat büszkeség, önigazolás vagy személyes dicsőség táplálékává csavarja. A spirituális út éberséget követel, állandó figyelmet, hogy az ego ne szennyezhesse be szándékainkat. Minden lépés a Teremtő felé elkötelezett, céltudatos és odaadó hozzáállást igényel – olyan hozzáállást, amely hűségben és alázatban gyökerezik, és a benne rejlő mély hasonlóságra törekszik.
Megtanultam bizalmatlan lenni a bizonyosság csábításával szemben. A tudás, a magabiztosság és a biztonság, bár csábító, gyakran az ego eszközei, amelyek az előrehaladás álruhájába öltöznek. Amikor úgy érzem, közelebb kerülök az igazsághoz, amikor új felismerések csábítanak, vagy amikor azt kezdem hinni, hogy valahogy jobb vagy megvilágosodottabb vagyok, egy csendes vészjelzés szólal meg bennem. Ezek az ego csapdái – jutalmak és lehetőségek, amelyeket felkínál, hogy visszavegye az irányítást. Ilyenkor megállok, lehajtom a fejem, és visszahúzódom annak tudatába, hogy minden, ami vagyok, minden, amit tudok, és minden, amit érzek, kizárólag a Teremtőtől származik.
Hálás szívvel gondolok mindarra, amit kaptam és továbbra is kapok. Köszönetet mondok a tüdőmben lévő levegőért, a lelkemben ragyogó fényért és azért a lehetőségért, hogy ezen az úton járhatok. Ebben a szent térben erőért esedezem, hogy legyőzzem egoista büszkeségemet, elhallgattassam az önigazolás hangját, és átlátszó csatornává váljak a Teremtő ajándékai számára. Arra vágyom, hogy szeretetét és bölcsességét továbbadjam másoknak anélkül, hogy akár egy morzsányi érdemet is magamnak tulajdonítanék, anélkül, hogy az Ő adományait szubjektív vágyaimmal beszennyezném. Legmélyebb vágyam, hogy önzetlenül szolgáljak, feltétel nélkül szeressek, és híd legyek a Teremtő és a teremtés minden része között.
Ehhez semmivé kell válnom – teljes nullává, mentesülve a személyes ambícióktól vagy büszkeségtől. Csak a Teremtő segítségével tarthatom fenn ezt az alázatos állapotot, ellenállva az ego könyörtelen vonzásának. Ez egy kényes egyensúly, az átadás és a hit tánca, ahol arra törekszem, hogy önmagamtól üres maradjak, hogy az istenivel teljek meg. Ebben a választott bizonytalanságban találok szabadságot – nem a tudásban, nem a meggyőzésben, sőt nem is az értésben, hanem a bizalomban. Bízom abban, hogy a bizonyosság iránti igényem elengedésével megnyílok a Teremtő szeretetének végtelen áramlása előtt, egy olyan szeretet előtt, amely mindenkit és mindent összeköt a szolgálat önzetlen szövetében.
Ez az imám, célom, utam: hogy a Teremtőnek szentelt életet éljek, megtestesítsem tulajdonságait, és megosszam fényét fenntartások nélkül. Az ego ellenállásával szemben a bizonytalanságot választom – nem ürességként, hanem szent térként, ahol az isteni rajtam keresztül működhet. Minden lélegzetvétellel bátorságot kérek, hogy alázatos maradjak, bölcsességet, hogy éber legyek, és kegyelmet, hogy tiszta és szerető csatornája legyek a Teremtő örökkévaló jóságának.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás