Amikor mélyen szeretünk valakit, minden lehetőség, hogy kapcsolatba lépjünk vele, örömmel tölt el minket. Egy egyszerű ürügy, hogy megszólítsuk – egy kérdés, egy közös pillanat, egy szükség – drága szállá válik, amely közelebb sző minket ahhoz, akit szívünkben tartunk. Ez a kapcsolódási vágy még erősebbé válik, ha a szeretett személy sokkal nagyobb, erősebb és képesebb nálunk. Az ő jelenlétében kicsinek, mégis biztonságban érezzük magunkat, tudva, hogy hozzá fordulhatunk segítségért és támogatásért, bízva benne, hogy szeretettel emel fel minket.
Ezt legtisztábban a gyermekeknél láthatjuk, akik minden alkalmat megragadnak, hogy „zaklassák” szüleiket. Minden kérés, minden ruhaujj rángatása nemcsak figyelemért való könyörgés, hanem a szülőtől a gyermek felé áramló szeretet gyengéd próbája. Ezek a pillanatok szentek, a szükség és a válasz tánca, ahol a gyermek érzi a gondoskodás melegét, a szülő pedig örömet talál az adásban. Ahogy felnövünk, kezdjük érezni, hogy a segítségkérés nemcsak nekünk, hanem annak is boldogságot hoz, akihez fordulunk. Egy érzékeny lélek megérti, hogy egy mentor, szülő vagy vezető mély elégedettséget talál abban a lehetőségben, hogy támogatást nyújthat. Így tehát kérünk – nemcsak magunkért, hanem hogy elégedettséget adjunk annak, aki segíteni vágyik.
A legteljesebb és szívet tépő beteljesülés akkor érkezik, amikor a szükség kétségbeejtő, amikor segítség nélkül nem tudjuk megoldani a problémát, nem tudunk túlélni. Ebben a nyers, sebezhető pillanatban a segítségkérés mentőövvé válik, híddá törékenységünk és egy másik ereje között. Ám ebben a cselekedetben adunk is. Azzal, hogy ahhoz fordulunk, aki adni vágyik, megadjuk neki a lehetőséget, hogy beteljesítse legmélyebb vágyát – hogy segítsen, szeressen, egésszé tegyen. Mindkét oldal átalakul: a kérő életmentő segítséget kap, míg az adományozó páratlan örömet talál abban, hogy szükség van rá. Ez a kölcsönös szükség és adás tánca kölcsönös elégedettség kötelét szövi, ahol a szeretet szabadon áramlik mindkét irányba.
Ezt látjuk egy érzékeny gyermek és szülő gyengéd kapcsolatában. A gyermek, tudatában saját szükségleteinek, csendesen azzal a szándékkal kér, hogy örömet szerezzen a szülőnek, aki örül, hogy adhat. Minden kérés ajándékká válik, a szeretet megosztott pillanatává. Ám a spirituális szférában, ahol célunk a Teremtővel való kapcsolódás szívből jövő, ellenállhatatlan imádságon keresztül, a tét végtelenül magasabb, és az út sokkal bonyolultabb.
Emberi büszkeségünk és makacsságunk hatalmas akadályként tornyosul elénk. Ragaszkodunk ahhoz az illúzióhoz, hogy egyedül is meg tudjuk oldani problémáinkat, hogy a segítségkérés csökkenti értékünket. Az, hogy valakire – különösen a belső körünkön kívülállóra – szorulunk, szégyennel tölt el minket, mintha a sebezhetőség folt lenne méltóságunkon. Félünk, hogy egy ilyen kéréssel adóssá válunk, kötelezettséggel kötjük magunkat ahhoz, aki segít. Ráadásul, ahogy a spirituális úton előrehaladunk, megtanuljuk, hogy a Teremtő segítségének leghatékonyabb fogadásához pontosan, megvizsgálva kell kérnünk, pontosan azt kérve, amit Ő készített számunkra. A Teremtő arra vágyik, hogy megossza isteni tulajdonságait – tiszta, önzetlen, feltétel nélküli szeretetét és adományozását –, hogy felölthessük azokat, átalakítva eredendően önző, egoista természetünket. Ez nem kis feladat. Olyasvalami iránti vágyat követel, ami idegen a lényünktől, amit természetesen nem kívánunk, mintha keserű orvosságot vagy fájdalmas műtétet kérnénk, amikor nem is érezzük magunkat betegnek.
Képzeljük el, hogy egy alig ismert orvos vagy sebész előtt állunk, és olyan kezelést kérünk, amely felforgatja egész természetünket, mindezt azért, hogy elégedettséget adjunk valakinek, akiben még nem tanultunk meg bízni. Csak egy ostoba tenné fel ilyen kéréssel. Ám ez a spirituális kihívás: vágyakozni és kívánni a Teremtő tulajdonságait – amelyek élesen ellentétesek a sajátjainkkal –, mielőtt egyáltalán éreznénk vagy igazolnánk Őt, mint a valóság egyetlen, jóságos erejét. Hogyan érhetjük el azt az állapotot, ahol az átalakulás fájdalmas folyamata és a Teremtőnek való örömszerzés a legnagyobb örömforrásunkká válik?
Először is, úgy kell látnunk önző, egoista természetünket, mint egy végső stádiumú rákot, egy mérget, amely elpusztít minket, ha kezeletlen marad. Generációnkban sokan kezdték felismerni, hogy az emberi ego a végtelen konfliktusok, válságok és háborúk gyökere. Ám túl gyakran másokra mutogatunk, az ő egójukat hibáztatva, miközben a sajátunkat védjük. Nem érezzük az igazságot – hogy ez a pusztító erő bennünk lakozik, kárt okozva magunknak és másoknak. Még ha látjuk is a konfliktusaink fizikai fenyegetéseit, vakok maradunk az „élet” és a „halál” mélyebb jelentésére. A legtöbb ember számára az élet csupán a test túlélése, a biológiai létezés pulzusa. Kevesen értik meg az igazi életet – a Teremtővel, minden létezés isteni forrásával való kölcsönös, egymást gazdagító kapcsolatot. Az igazi halál tehát nem a test vége, hanem e szent kötelék elvesztése, az életet adó szeretet és adományozás erejétől való elszakadás.
Ezt súlyosbítja, hogy kevesen éreznek olyan égő vágyat a Teremtő feltárására és elérésére, amely minden más vágyat elhomályosít. Még a vallásos emberek is gyakran megelégszenek vak hittel vagy a halál utáni isteni kapcsolódás távoli ígéretével. Büszkén ragaszkodnak önző útjaikhoz, nem hajlandók alapvetően változtatni. Sok vallás, ahelyett, hogy megkérdőjelezné ezt az egoista természetet, fegyverként használja, másokat irányítva vagy elpusztítva hiteik nevében, sőt olyanokkal is háborúzva, akik látszólag ugyanazt a hitet követik. Sehol sem látunk olyan tanítást, amely elég bátor lenne ahhoz, hogy eredendő természetünket rákként nevezze meg, amely azonnali, átfogó kezelést igényel itt és most.
Amikor az emberek imádkoznak, gyakran egy általuk elképzelt Teremtőhöz fordulnak, olyan áldásokat kérve, amelyek önközpontú vágyaikkal összhangban állnak. Kevesen hajlandók teljesen kitárulkozni az isteni műtőasztalon, bízva a Teremtőben, hogy kitépi egoista természetüket, és az Ő hasonlatosságára formálja őket – tisztán önzetlen, feltétel nélkül szerető, mindent és mindenkit szolgáló lényekké, anélkül, hogy jutalmat várnának. Még ritkábbak azok, akik annyira szeretik a Teremtőt, hogy boldogan elviselnék az átalakulás keserű fájdalmát, csak hogy elégedettséget szerezzenek Neki, hogy beteljesítsék az Ő vágyát a gyógyításra és adományozásra.
Ahhoz, hogy elérjük ezt az állapotot – hogy egónkat halálos rákként érezzük, hogy a Teremtő tulajdonságai iránt vágyakozzunk mindenekfelett – különleges módszerre és szent térre van szükség. Ez egy kis, elkötelezett csoportban bontakozik ki, a lelkek laboratóriumában, ahol minden tag arra szenteli magát, hogy a Teremtő tulajdonságait ápolja: tiszta, önzetlen szeretetet és adományozást. Itt az egyének arra törekszenek, hogy kizárólag mások vágyaiért létezzenek, úgy szeretve őket, ahogy egykor ösztönösen magukat szerették. Ez a radikális szándék felébreszti az egót, amely hevesen ellenáll, minden lépést megtámadva az isteni egyenlőség felé. Minél keményebben dolgozik a csoport a kölcsönös szereteten, annál erősebben lázad az ego, kétségbeesésbe taszítva őket saját erőtlenségük miatt. Ebben a tégelyben kétség nélkül megismerik, hogy egyedül nem győzhetik le természetüket.
Ám e küzdelemben a csoport az isteni kapcsolódás és a Teremtőhöz való hasonlóság iránti rendíthetetlen vágyat is táplálja. A követett módszer – szent szövegek, gyakorlatok és titokzatos, isteni erők támogatásával – felerősíti erőfeszítéseiket. Élesíti az ego pusztító erejének tudatosságát és mélyíti a Teremtő tulajdonságai iránti vágyukat. Könyörtelen, kölcsönös odaadásuk révén olyan vágyat ébresztenek, hogy feladják eredendő természetüket, és elfogadják az önzetlen szeretet isteni „szoftverét” – olyan vágyat, amelyet egyedül soha nem idézhettek volna elő.
E szent folyamatban a csoport közös imája kétségbeesett, kompromisszumok nélküli kiáltássá válik. Könyörögnek a Teremtőhöz, hogy adja meg nekik tulajdonságait, emelje fel szellemi lényegüket egoista anyaguk fölé. És amikor ez az ima tiszta, a Teremtő válaszol. Elválasztja szellemi vágyukat önző magjuktól, felöltöztetve őket isteni attribútumaiba. Ebben a pillanatban megszületik az igazi, kölcsönös kapcsolat.
Felismerjük, hogy egoista természetünk elviselhetetlen, a halál erejét képviseli, amelyet meg kell haladni. Szüntelenül a Teremtőhöz, életünk forrásához fordulunk, könyörögve, hogy töltse meg minket életadó tulajdonságaival – a tiszta, önzetlen szeretettel és adományozással. Ezek a tulajdonságok felemelnek minket, alapvető ösztöneink fölé helyeznek, lehetővé téve, hogy isteni energiáját másokhoz és a valóság egészéhez közvetítsük. Legmélyebb vágyunk az, hogy fenntartsuk ezt a kapcsolatot, hogy a Teremtőhöz tapadjunk azáltal, hogy hasonlóvá válunk Hozzá – nem magunkért, hanem hogy elégedettséget adjunk Neki. Arra vágyunk, hogy az Ő szeretetének edényei legyünk, szabadon továbbítva azt mindenre és mindenkire, anélkül, hogy tekintettel lennénk arra, kik ők vagy mit kínálnak cserébe.
E szent társulásban találjuk meg az igazi életet. Érezzük a Teremtő fényét, amely átáramlik rajtunk, és csak arra vágyunk, hogy tökéletes közvetítői legyünk határtalan szeretetének. Ha Ő jobb edényeket találna e célra, önként félreállnánk, feláldozva magunkat valóságának tökéletességéért. Csak ebben a teljes önátadásban érdemeljük ki isteni társulását, eggyé válva az egyetlen, jóságos erővel, amely fenntartja minden létezést. És ebben az egységben találjuk meg a végső örömet – egy örömet, amely a kétségbeesett segítségkérésből és abból születik, hogy mindent odaadunk Annak, aki mindent megad nekünk.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás