A spirituális úton szüntelenül menekülök eredendő egoista énem láncai elől – egy önző, individualista vágyakban gyökerező éntől. Minden lépésemmel a Teremtő felé futok, szívem átalakulásért kiált. Könyörgök Neki, hogy formálja át veleszületett tulajdonságaimat, hogy önközpontú természetemet az Ő tiszta, önzetlen, feltétel nélkül szerető és adakozó lényegével helyettesítse. Ez az utazás nem egyetlen cselekedet, hanem állandó törekvés, könyörtelen erőfeszítés, hogy felülemelkedjek önmagamon és közelebb kerüljek az Istenihez.
Az első lépés ezen az úton a Teremtő iránti teljes alávetés. Ez egy alázatos meghódolás, annak elismerése, hogy létezik egy egyedüli életforrás, amelyhez igazodni vágyom. Ebben a szakaszban a Vele való kapcsolatom még megfoghatatlan, inkább a hit halk suttogása, mint eleven kötelék. Ez az „élettelen” spirituális szint, amit Nefesh-nek neveznek – egy mozdulatlanság állapota, ahol érzem az Ő jelenlétét, de hiányzik a kölcsönös kapcsolat. Még ez a szerény kezdet is diadal, egy alap, amelyre építenem kell.
Alighogy megérintem ezt az első szintet, máris arra hívnak, hogy törekedjek magasabbra, hogy a Nefesh-ből a Ruach szintre emelkedjek. A Ruach szintjén elkezd kialakulni egy kölcsönös kapcsolat. Érzem az élet áramlását, a Teremtővel való kölcsönös adás és kapás táncát. Ez egy finom egyensúly, egy élő csere, amely vitalitást lehel a lelkembe. De a spirituális út állandó mozgást követel. Ha túl sokáig időzök bármely fokon, megelégedve a haladásommal, stagnálás fenyeget. Növekedésem megtorpan, és lezuhanok az elért magasságokból. Hogy lelkileg élő maradjak, mindig a következő fokozat felé kell nyúlnom, mint egy növény, amely a nap felé nyújtózik.
Ez az utazás öt spirituális fokon bontakozik ki, mindegyik egy létrafok a Teremtőhöz vezető létrán. Minden szakaszban fel kell áldoznom jelenlegi állapotom, el kell hagynom azokat a tulajdonságokat, amelyek jelenlegi énemet meghatározzák. Ezzel megnyitom magam, hogy magasabb, szeretőbb és adakozóbb fokozatot kapjak a Teremtőtől. A folyamat azzal kezdődik, hogy vágyom az Ő uralmára felettem, egy önkéntes önmegsemmisítéssel, amely a Nefesh állapotot jelzi. De hogy valóban megértsem egy fokozatot, fel kell emelkednem a következőre, visszatekintve, hogy megvizsgáljam az előző szintet. Csak ebből a magasabb nézőpontból érzem és emésztem meg az előző állapot beteljesülését, mintha először ízlelném annak lényegét.
Az út nem mentes a küzdelemtől. Minden új fokozat egy mélyebb, durvább ego-réteget tár fel – egy nehezebb, kegyetlenebb erő ébred fel bennem. Ez a kinyilatkoztatás egyszerre kihívás és lehetőség. Az ego intenzitása azzal fenyeget, hogy visszahúz az önzésbe, de egyben arra is ösztönöz, hogy a Teremtő segítségét kérjem. Szükségem van az Ő isteni erejére, hogy legyőzzem ezt a nagyobb egoista hatalmat, hogy semlegesítsem annak romboló vonzását az Ő szerető és adakozó tulajdonságaival. E belső háború révén találok egyensúlyt, egy törékeny békét, ahol a Teremtő fénye kiegészíti és megzabolázza az ego hihetetlen energiáját.
Amikor egy fokozat befejeződik, és az egyensúly, a homeosztázis elérése megtörténik, a következő kihívás felbukkan. Egy új, kiegyensúlyozatlan állapot lép be, lehetőséget kínálva egy mélyebb, intenzívebb kapcsolatra a Teremtővel. Ez az új fokozat egy felsőbb fény adagot hoz – egy ragyogó adakozó erőt, amely az előző fényeket lefelé nyomja, helyet adva egy magasabb minőségű fény belépésének. Ez a spirituális felemelkedés lényege, amelyet az általunk kapott fény intenzitása mér, amit NRNHY-nak neveznek. Minden előrelépés ezzel az egyre ragyogóbb fénnyel van meghatározva, a lélek növekedésének tanúságaként.
Ez a szent folyamat nem elszigetelten, hanem egy egyedi spirituális környezetben bontakozik ki – egy közösségben, ahol lelkek együtt törekszenek. Itt gyökerezik a Teremtővel való kölcsönös adás és kapás gyakorlati munkája. Célom világos: mindent, amit felülről kapok, a csoportba kell csatornáznom, pozitív légkört és rendíthetetlen bizalmat táplálva. Semmit sem tartok meg magamnak, a közösség szívévé válok, a Teremtő életet tápláló energiáját mindenki felé pumpálva. Azáltal, hogy szabadon adok, megteremtem a feltételeket, hogy a Teremtő még több fényt árasszon belém, mert minél többet adok, annál többet vagyok képes a helyes szándékkal befogadni.
Mégis, az utazás éberséget követel. Amint elérjek egy fokozatot és megpillantom a Teremtő lényegét, késedelem nélkül tovább kell lépnem. Egy kiegyensúlyozott állapotban időzni annyi, mint stagnálást kockáztatni, várni, hogy a Teremtő erővel lökjön előre. Ehelyett olyan kell legyek, mint egy öregember, aki lehajolva, fáradhatatlanul keresi a következő lépést. Ez a spirituális növekedés ritmusa: az állandó leküzdése veleszületett önző, egoista és kizsákmányoló természetemnek.
Ez az átadás nem hasonlítható semmilyen világi szolgálatkészséghez. E világban mások alá vetjük magunkat személyes haszonért – jutalmat, biztonságot vagy könnyebb életet keresve. De a spiritualitásban átadom magam a Teremtőnek teljes önmegsemmisítéssel, nem magamért, hanem hogy önzetlen szolgává formáljon. Arra vágyom, hogy végtelenül és örömmel szolgáljak mindenkit és mindent, anélkül, hogy a legkisebb elismerést is elvárnám. Ez a spirituális áldozat lényege: feladni az egoista ént, hogy kizárólag mások és a Teremtő érdekében létezzek és cselekedjek.
Minden új fokozat egy mélyebb, nehezebb ego-réteget tár fel, amely akkor mutatkozik meg, amint legyőztem az előző szintet. Az önfeláldozás ciklusa megismétlődik, minden alkalommal mélyebb, minden alkalommal igényesebb. Mégis, ezen a könyörtelen leküzdésen keresztül kerülök közelebb a Teremtő hasonlatosságához, megkapva az Ő életet teremtő, életet tápláló, tiszta és feltétel nélkül szerető tulajdonságait.
Ez a spirituális út – egy állandó törekvés, menekülés az ego elől és futás a Teremtő felé. Ez az átadás, küzdelem és átalakulás útja, ahol minden lépés közelebb visz az Istenihez. Bár az út nehéz, reménnyel ragyog, mert önmagam feladásával megtalálom a Teremtő határtalan szeretetének örök ölelését.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás