A kapcsolat tüze: utazás a spirituális átalakulás felé

A valódi spiritualitás útjára lépni mély és ijesztő kihívást jelent: az egoista, individualista énünk teljes feladását. Ez nem egy szelíd kibontakozás, hacanem tüzes átalakulás, egy önkéntes belemerülés a mély, önzetlen kapcsolat mindent felemésztő lángjaiba másokkal. Csak ezen a radikális önfeladáson keresztül vetkőzhetjük le az ego vastag, önző rétegeit, és fedezhetjük fel a bennünk rejlő finom Emberi Szikrát – a spiritualitás iránti tiszta törekvést.

A közösség kohója

Ez az átalakulás nem történhet meg elszigetelten. Az ego, annak szüntelen számításaival és igazolásaival, az egyedüllétben virágzik. Ahhoz, hogy lebontsuk, egy egyedülálló, szent térbe kell lépnünk: egy zárt, kölcsönösen elkötelezett csoportba, ahol minden tag ugyanazt a célt követi – a teljes önmegtisztulást és kapcsolódást. Ebben a kohóban gyakoroljuk az önfeladást, nem elvont eszményként, hanem kézzelfogható, napi cselekedetként, amely során mások szükségleteit és törekvéseit a sajátjaink elé helyezzük. Együtt építünk egy kollektív erőt, egyéni szikráinkat egyetlen, hatalmas motivációvá szőve, amely túllép a személyes vágyakon.

Itt tanulunk meg feloldódni egymásban, átlátszó csatornákká válni a Teremtő éltető erejéhez. Ez nem csekély feladat. Azt követeli, hogy csukott szemmel, feltételek nélkül, korábbi énünk bármely töredékébe kapaszkodás nélkül lépjünk a kapcsolat tüzébe. Minden, ami valaha meghatározott minket – ambícióink, félelmeink, önközpontú céljaink – el kell égjen, hogy csak az maradjon, hogy mások és a nagyobb rendszer érdekében létezhessünk.

A Teremtő fénye előtti meghódolás

Az ego azonban félelmetes ellenfél. Mélyen gyökerező, állatias vágyait egyedül nem tudjuk legyőzni. Csak a Teremtő fénye, a korrekció isteni ereje képes lehántani ezeket a rétegeket és spirituális növekedésre átalakítani őket. Ehhez a fényhez való hozzáféréshez teljes meghódolás szükséges, amelyet a spirituális csoporton belüli kitartó gyakorlással érhetünk el. Minden tag, az önzetlen szeretet cselekedeteként, kollektív imát emel – nem önmagáért, hanem másokért. Ez az egységes könyörgés jelzőfényként ragyog, elég erőssé válva ahhoz, hogy semlegesítse az összes földi célt és vágyat.

Ezen a ponton a csoportban ápolt spirituális törekvés elsöprő, kielégíthetetlen erővé válik. Elhomályosít minden más motivációt, és a spirituális kapcsolat nélküli élet elviselhetetlenné válik. Ám ennek az átalakulásnak a küszöbén állni egzisztenciális válságnak tűnik. Mint a Egyiptomból menekülő héberek, előttünk a bizonytalanság viharos tengere, mögöttünk pedig az ego könyörtelen üldözése. A választás éles: ugrunk az ismeretlenbe, mindent kockáztatva, vagy visszavonulunk az én ismerős zsarnokságába.

A hit ugrása

Ez a spirituális forradalom pillanata. Kölcsönös lendülettel és bátorsággal ugrunk a tengerbe, mielőtt az szétválna, bízva abban, hogy a Teremtő megjutalmazza odaadásunkat. Ebben a hitcselekedetben a Teremtő közbelép, átvezetve minket a „tű fokán” – azon a szűk átjárón, amely elválasztja az egoista héjat a felszabadult Emberi Szikrától. Ami ebből születik, az egy megtisztult lényeg, a Teremtő tökéletes valóságának objektív megfigyelője, szabadon beléphet a spirituális birodalomba.

Ebben az új állapotban tollpihe-könnyű létezést érünk el, teljesen elszakadva a személyes vágyaktól. Elégedettek vagyunk azzal, hogy egyszerűen létezünk, a Teremtő irgalmának teljes szabadságában fürödve. Ebből az önzetlen alapból kezdjük felismerni az bennünk és körülöttünk ébredő vágyak mögötti szándékokat. A Teremtő vezetésével megtanuljuk elfogadni a „isteni szándékot”, a tiszta, feltétel nélküli szeretetet és adakozást, helyettesítve az ösztönös önzést, amellyel születtünk.

Az igaz szeretet útja

Ahogy haladunk előre, fokozatosan elsajátítjuk a vágyak – először a sajátjaink, majd másoké – használatát ezzel az isteni szándékkal. A könnyebb vágyakkal kezdjük, folyamatosan haladva a nehezebb, összetettebbek felé, míg végül a legmélyebb, legfogékonyabb vágyakat is korrigáljuk és a Teremtő akaratához igazítjuk. E folyamat során felfedezzük az igaz szeretet lényegét: mások vágyainak betöltését a Teremtő éltető erejével, minden jutalom elvárása nélkül.

Ezen igaz szeretet által kezdjük érezni a Teremtő szeretetét, egy mély kapcsolatot, amely a Vele való hasonlóságunkból születik. Ez a spirituális utazás végső jutalma – nem egy végállomás, hanem a kapcsolat, a meghódolás és az átalakulás folyamatos kibontakozása. A kapcsolat tüze, amely egykor ijesztő lángolás volt, ragyogó fénnyé válik, amely egyre közelebb vezet minket az istenihez.