A világi vágyaink káoszának mélyén, az egoista létezésünk zajában egy halvány szikra éled. Ez a szikra, törékeny, mégis kérlelhetetlen, a lényünk legmélyén mozdul, suttogva egy magasabb célt – hívást, hogy emelkedjünk felül mulandó, anyagi életünkön, és igazodjunk a valóság egyetlen teremtő és irányító erejéhez. Arra ösztönöz, hogy váljunk e erő társaivá, tükrözzük isteni lényegét a hasonlóság által, és szőjük életünket a teremtés örök kárpitjába.
A testi vágyak – az ösztönös késztetések, amelyek e fizikai világhoz kötnek – nem tűnnek el. Tovább élnek, halkan zümmögve a felszín alatt, fenntartva alapvető létezésünket, hogy a bennünk lévő egyedi emberi szikra teljesen a lelki fejlődésére összpontosíthasson. Ezek az állati ösztönök, amelyek a túlélésben és az ösztönökben gyökereznek, nem kapcsolódnak a lelki úthoz. Értéktelenek ők földi életünk állványzatában, szükségesek, de elkülönülnek a lélek felemelkedésétől.
Csak akkor, amikor a lelki útra lépünk, ébred fel az igazi lelki ego – egy ősi, nyers és zabolátlan erő, amelyet Klipotnak, vagyis héjaknak nevezünk. Ezek természetünk árnyai, amelyek a Teremtő egyedülállóságára és mindenhatóságára vágynak saját hasznukra. Nem a test ostoba vágyai ezek, hanem egy mélyebb, alattomosabb törekvés, hogy megragadják az isteni erőt önmaguk számára. E lelki ego ellenében kell kialakítanunk egy ellentétes természetet – az önfeladás szent fogadalmát, hogy a Teremtőt szolgáljuk mások és a valóság szolgálata által, önzetlen, feltétel nélküli szeretettel.
Ez az átalakulás nem magányos vállalkozás. Egyedülálló lelki környezetet követel, lelkek szent körét, akiket közös elkötelezettség köt össze, hogy felélesszék és táplálják azt a törékeny szikrát, amíg az olyan erővel nem lángol, amely vetekszik az ego kérlelhetetlen vonzásával. Itt, ebben a kollektív kohóban szembesülünk egy döntő pillanattal: választanunk kell, hogy ragaszkodunk-e a megszokott vágyakhoz, amelyek e világhoz kötnek, vagy feladunk mindent – minden köteléket, minden kényelmet, minden illúziót – az ismeretlen birodalomért, ahol a Teremtő isteni tulajdonságai uralkodnak. Abban a birodalomban a tiszta, önzetlen és feltétel nélkül adakozó szeretet az egyetlen valuta, az egyetlen törvény.
E küszöb átlépéséhez olyan vágyra van szükség, amely annyira idegen veleszületett önzésünktől, hogy lehetetlennek tűnik. Arra kell vágyakoznunk, hogy kizárólag másokért létezhessünk, hogy teljesen feloldjuk önmagunkat, elfeledve saját szükségleteinket a teljesség szolgálatában. Ez nem olyan vágy, amellyel születünk; ezt gondosan, a lelki közösség kohójában kell kinevelnünk. Együtt fogadjuk meg, hogy felemeljük egymást, hogy fogjuk egymás kezét, miközben a lelki szakadék szélén tántorgunk, és minden tag odaadása felerősíti a kollektív vágyakozást, amíg az nem vetekszik az ego szorításával.
Mégis, ezen a szakaszon is megtorpanunk. Az utolsó lépés – hogy teljesen elszakadjunk az önző természettől, amely létezésünket meghatározta – meghaladja erőnket. Ez a természet, bár illuzórikus, alapunk volt, tudásunk, magabiztosságunk és stabilitásunk forrása. Elhagyni annyi, mint a semmibe ugrani, bízva egy olyan valóságban, amelyet még nem érthetünk. Megdermedve, tehetetlenül állunk, egymásra és lelki vezetőinkre nézve megoldást keresve, de semmilyen külső erő nem teheti meg helyettünk ezt a lépést.
E bénultság pillanatában alá kell merülnünk a kétségbeesésbe – nem a testi szenvedés mulandó gyötrődésébe, hanem egy mélyebb, kifinomultabb kínba: a beteljesületlen szeretet szenvedésébe. Ez nem az ego kiáltása a megkönnyebbülésért, hanem a lélek fájó éhsége, hogy eggyé váljon a Teremtővel, hogy megtestesítse isteni tulajdonságait. Ez a szeretet olyan mindent felemésztő, kielégíthetetlen, hogy elhomályosít minden más vágyat, elégetve az önérdek utolsó maradványait is.
E állapot eléréséhez először egy „ima előtti imát” kell felajánlanunk – könyörgést a Teremtőhöz, hogy adja meg nekünk az őszinte, kétségbeesett vágyat az önfeladásra. Ez az előkészítő ima abból a felismerésből születik, hogy nincs erőnk a valódi önfeladás kérésére. Ez az alázat kiáltása, erőtlenségünk beismerése, mégis csendes örömmel van átszőve, mert megnyitja az utat a Teremtő kegyelme előtt. Csak akkor, amikor elérjük ezt a mindent elsöprő, mindent felemésztő vágyakozást – amikor úgy érezzük, inkább meghalnánk, mintsem e nélkül éljünk –, válik imánk igazivá.
Ez nem hétköznapi ima, amelyet testi fájdalom vagy egoista vágy szül. Ez egy ima, amelyet a szeretet tüzében kovácsoltak, amelyet a lelki csoport kölcsönös odaadása erősít fel, és amelyet láthatatlan erők felerősítenek, válaszul kollektív erőfeszítéseinkre. Amikor ez a szeretet elviselhetetlenné válik, olyan égő vággyá, amely mindent felemészt, végre összhangba kerülünk a Teremtő hullámhosszával. Kegyet találunk szemeiben, nem azért, mert az ő erejét követeljük, hanem mert csak arra vágyunk, hogy hozzá hasonlóvá váljunk – hogy a valóság felé forduljunk önzetlen, feltétel nélküli adakozással, feladva mindent, hogy megtestesítsük isteni lényegét.
Ebben a pillanatban a Teremtő válaszol. Áthúz minket a küszöbön, a lelki birodalomba, ahol tulajdonságai uralkodnak. A szikra, amely egykor halványan pislákolt bennünk, most lángol, megvilágítva az utat az isteni társuláshoz. Szeretetének edényeivé válunk, fényének csatornáivá, örökre átalakulva az elsöprő ima által, amely az ego árnyékaiból az örökkévalóság ölelésébe vitt minket.
ZsoltHermann.com 
Hozzászólás